Mosolyogva ébredtem ma kora reggel, ott lehetett ez az arcomon álmomban is; mint ahogyan az előző esti – menü szempontjából autentikusan megkomponált – állófogadáson is ott volt végig mindannyiunkén a „premiercsalád” tagjai között. Tartós katarzis. Pedig nem ringat hamis álmokba a Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb előadása, melynek bemutatója csütörtökön este volt. Van az, amikor véresre kacagod magad a nézőtéren, aztán az érzés az első cigi felénél hirtelen elillan – ez is jólesik, de akkor is hamis kielégülés, röpke numera, aztán haladsz tovább. Ez valami más. Alkatomnál fogva talán még nem is éltem át igazi katarzist (klasszikus) komikus darabot nézve. Mezei Kinga megmutatta, hogyan kell a Mértéket betartva, kitűnő ízléssel komédiát rendezni.
Mert rendkívül nehéz műfaj ez. Karinthyhoz csatlakozva humorban magam sem ismerek tréfát. Sejteni lehet itt is a verejtéket, mire az előadás elkészült – hogy aztán végtelenül könnyednek, természetesnek hasson a színpadon. Átélhetőnek, szerethetőnek. A jó komédia (is) nyilván a remek szöveg kiválasztásánál kezdődik. Szép Ernő egyfelvonásosai (Május, Kávécsarnok, Tűzoltó) pedig pazar választásnak bizonyultak. Az előző századelő miliője varázsolódik elénk, örök aktualitásokat – szerelmet, boldogságot, életigenlést és életuntságot – hitelesen megidézve. A maga visszafogottságával az én szívemhez a Május áll legközelebb, amely közben bizony többször nem csupán a kacagás csalt könnyeket a szemembe. Aztán felvonásról felvonásra egyre harsányabb világba kerültünk, ám a darab – attól függetlenül, hogy él néhány „kötelező” kabaréklisével – véletlenül sem válik olcsó szórakoztatássá. Ismét csak a mérték! Kinga úgy rendezett „közönségelőadást”, ahogy nagy kedvenceim, Dosztojevszkij vagy Eco írtak „krimit”. Megközelítve a ponyva határát, élve annak erényeivel, de nem megadva magukat a könnyebbik megoldásoknak. Vastaps.
A színészeinknek is rendkívül jót tett ez a munka, szinte megtáltosodni láttam őket a színen (nyilván a jövőben is kamatoztatni tudják majd az itt szerzett tapasztalataikat). A mindhárom felvonásban főszerepet játszó Lőrinc Tímea az első pillanattól ragyog, hogy aztán jelenetről jelenetre egyre erősebb erotikus delejt is sugározzon epekedő leánykaként, fogadósnéként vagy özvegyasszonyként, rendkívül hitelesen megformálva az örök Nő kiszámíthatatlanságában már-már kiszámítható jellemvonásait. Mindezt szintén nem olcsó módszerekkel elérve, hanem belülről felépítve (noha Janovics Erika jelmezeivel kapcsolatban sem lehet okunk panaszra!). De ugyanúgy remekelnek a „lovagok” is körülötte: az öngyilkosjelölt Dévai Zoltán a Májusban, a kuglófzabáló Rutonić Róbert a Kávécsarnokban és a tűzoltó-tűzszító Papp Arnold a Tűzoltóban. A mellékszereplők közül pedig mindenképpen kiemelném a szolgálót alakító Gnädig Kornéliát. De, ami a legfontosabb, az összjáték tökéletes. Tapstaps.
És ez az összjáték természetesen nem csupán minden egyes színészre értendő, hanem a már dicsért jelmeztervezőre és rendezőre, ugyanúgy a díszlettervezőre, akinek szerepét szintén Kinga vállalta magára, valamint a dramaturg Góli Kornéliára is. Fény és hang szintén tökéletesen a helyén volt. Mezei Szilárd zenéje pedig külön kis kincse ennek az előadásnak, és természetesen szervesen illeszkedik a teljes „nagy kincsbe”, mely végül a Május van, Tisztelt úr... címet kapta, és amit csütörtök este a szívünkbe zárhattunk. Tapstapstaps!
A közönségdarab nem azt jelenti, hogy a közönség (látszat)igényeit kiszolgáljuk, mindenáron az ő kegyeit keressük, és ahol erre esély mutatkozik, a bugyellárisát nyitogassuk. Elég az olcsó szórakozásból és szórakoztatásból; nem bugyellárisokat kell nyitogatni, hanem szíveket és lelkeket, hogy úgy érezzem utána, mint tegnap: hogy kaptam valamit. Valós értéket, emellett gyógyító erőt sugárzó lélekterápiát. Ami nem a felszínen nevettet meg vagy szomorít el, hanem ugyanúgy belülről „javít meg” és épít fel bennem valamit, mint ahogyan ennek az előadásnak az elkészítői is belülről, önmagukból építették fel ezt a hiteles és lenyűgöző világot.
Köszönöm, köszönjük.
