Két bemutatót is tartottak április folyamán a Zentai Magyar Kamaraszínházban, mindkettőt a diákszínjátszók előadásában. A Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén is megtekinthettük őket – le is nyűgöztek bennünket!
Tizenkét dühös ember
Az első Háy Jánostól A bogyósgyümölcskertész fia Lőrinc Tímea rendezésében. Az életemben látott összes színdarab közül ott van a legjobb ötben, sőt, talán csak a friss élménynek köszönhetően, de pillanatnyilag úgy érzem, ez az első. A műfaji meghatározása tragikomédia, bár a tragikum inkább csak a sorok közül olvasható ki, és csupán a darab végére koncentrálódik erőteljesen, egyébként végig kacagtat, hogy a nézőnek a könnye csorog. A tragikus végkifejlet hatására éppen ezért bennakad a lélegzet – lúdbőröztető. Helyzet- és főleg jellemkomikum bőven adagolódik, a javarészt nagyobb rutinnal rendelkező, talán éppen mostanra beért diákszínjátszók pedig pazar módon alakítanak. Magát a főszereplőt, a vidékről a fővárosba vágyó, rocksztárkarrierre vágyó fiút alakító Pásztor Dánielt viszont most láttuk először játszani, ám egy cseppet sem marad le a többiek mögött. Nagyon erős szöveg, rendkívüli módon színpadra állítva. Olyan frappáns és egyedi megoldásokkal dolgozik, melyekhez hasonlót mifelénk leginkább Urbán András előadásaiban láthatunk, de – és kövezzenek meg nyugodtan – a Bogyósgyümölcskertész számomra még izgalmasabb és hitelesebb – amatőr színészek ide vagy oda. Sőt: talán túl egyedi az ízlésem, de én rendre az amatőr és félamatőr darabok között találom meg a kedvenceimet; kizárólag a fiatalok munkáira gondolok itt. Sokra képesek ezek az ifjonti energiák a lelkesedés, igényesség és tehetség aranyháromszögében. A rendezőjük ezúttal profi – színész. Rendezését eddig nem láttam, de nagyon sokszor szeretném még ezentúl! Groteszk világot varázsolt elénk, olyan érzésem volt, mintha egy Márquez, Mrozek, Menzel és Dalí (kb.) által megalkotott univerzumba csöppentem volna. A zseniális rendezés és hiteles színészi játék mellett harmadikként mindenképpen ki kell emelnünk Rutonić Róbert kosztümtervezői munkáját, amellyel ismét remekelt, így téve teljessé ezt a csodálatos színházi élményt. Gratulálok ezúton is az egész csapatnak, és nézőként nagyon köszönöm az előadást! (Módfelett fájdalmas számomra, hogy mivel az egyik szereplő külföldön vállalt munkát, nem lesz már alkalmam – a közeli jövőben báris – újra megnézni őket...)
Tizenkét dühös ember
A másik bemutató Reginald Rose klasszikusa, a Tizenkét dühös ember, melyet leginkább az 1957-es, Henry Fonda főszereplésével készített moziverzióból ismerhetünk. Gyermekkorom egyik meghatározó filmélménye, annak ellenére, hogy azóta is a „mozgalmasabb” mozgóképet kedvelem elsősorban – ez pedig egy szobában játszódik, egyetlen asztal körül (amiből a színpadon kettő lett, gyakorlati okokból). A tizenkét esküdt heves vitáját mutatja be egy egyértelműnek tűnő gyilkossági ügy kapcsán. A Nešić Máté által rendezett előadás színészeinek legtöbbje „első bálozó”, és bár az elején tapasztalhattunk némi sutaságot néhányuk játékában, amint „belemelegedtek” rendesebben, ez lassanként eltűnt, és sikerült hitelesen ábrázolniuk a karaktereiket. A két főhős esetében pedig mindez az első pillanattól rendben volt, méltán jutalmazták őket a vetélkedőn. A szöveg ezen darabban is rendkívül erős, és bár túl sok színpadi mozgásra nem ad teret, a dinamika belülről bontakozik ki, a többnyire pszichikai egymásnak feszülésben. A nézőben a feszültséget a végpontig fenntartják, fokozzák is, ahogyan kell – szintén élmény volt végignézni, gratulálok ehhez is!
Ahogyan a teljes vetélkedő repertoárját végigtekintve, úgy ennél a két előadásnál is megbizonyosodhattunk afelől, nincs hiány nálunk utánpótlásban a színházi szakma területén. Igazi csodákra képesek ezek a fiatalok, és csak annyit kívánok nekik, hogy a jövőben is, esetleg profi színésszé válásuk után is őrizzenek meg valamit ebből a lángból, amely most bennük lobog. Mert akkor magasabb nívóra tudják majd emelni a vajdasági magyar színházcsinálást.
