2024. április 25., csütörtök
TENISZ

Magányosan a csúcson

Noha sorra nyeri a legrangosabb tornákat, és hétről hétre olyan Federer- és Nadal-rekordokat dönt meg, amelyek még nem is olyan rég felülmúlhatatlannak tűntek, Novak Đokovićot a teniszvilág még mindig nem fogadta el teljes mértékben. Elismerik, hogy a legjobb, hogy a tornákat megérdemelten nyeri, ám leginkább hallani a „de” ellentétes kötőszót is. Leggyakrabban teljesen irracionális, tényekkel alátámaszthatatlan érvek hangzanak el, esetenként belekötnek minden szavába és tettébe, amihez maga is néha hozzájárul némi meggondolatlansággal. Ha nincs más lehetőség, Novak eredményeinek az értékét Federer még érvényes csúcsaival, elsősorban 17 Grand slam-titulusával próbálják csökkenteni.

A legkevésbé fontos, hogy a szurkolók mit gondolnak, hisz a lelátónak nagyon nehéz a kedvébe járni. A nagy tornákon jórészt úgy is az elmúlt másfél évtizedben Federer és Nadal meccsein nevelkedett emberek ülnek, akiknek sehogyan sem tetszik, hogy jött egy fiatalabb, és háttérbe szorította imádott kedvenceiket. Néha ugyan nem könnyű elviselni a publikum ellenségeskedését, amire Đoković többször is idegesen, még inkább maga ellen hangolva reagált. Ami sokkal fontosabb, a jelenlegi riválisok és a volt sztárok egyre nagyobb tisztelettel viszonyulnak hozzá, s nem ritka az értékelés, hogy benne máris minden idők legjobb teniszezőjét látni, vagy legalábbis azt, aki biztosan a legjobb lesz.

Đoković becsmérléseként gyakran hozzák fel, hogy játéka tartalmatlan, sőt egyenesen unalmas. Még az a túlzás is elhangzik néhanapján, hogy az egyeduralmat eredményezett játékstílusával Novak élvezhetetlenné teszi a teniszt, és elfordítja tőle az embereket. Tény, hogy nem olyan könnyed és látványos, mint Federer, és nem annyira szenvedélyes és erődús, mint Nadal volt pályája csúcsán. Egyre gyakoribb viszont a tényeken alapuló elemzés, miszerint Đoković a két nagy híresség árnyékában nevelkedett, és kénytelen volt, saját képességeihez és adottságaihoz is mérten, olyan stílust kialakítani, amellyel nemcsak versenyképes lehetett velük, hanem felül is múlhatta őket.

Ehhez, világos, idő kellett, az érettség magas foka, a testi és mentális képességek harmóniája, teljes odaadás, határtalan szorgalom és némi szerencse is. Tavaly láthattuk, hogyan veri hétről hétre Federert, Nadalt és Murray-t, s ha nincs a Wawrinka elleni vereség a Roland Garros döntőjében, Novaknak tökéletes idénye lett volna. Ami számára a legjobb, a győzelmeket a legnagyobb riválisok ellen egyre könnyebben vívta ki, ami a saját útja helyes megválasztását igazolta, és ezt a triót a 2016-os idény elején Dohában és Melbourne-ben valósággal leiskolázta. Nem meglepő, hogy a már nem létező nagy négyes többi tagja erősen visszaesett, s az év első két 1000-es tornáján már a fiatalabb kihívók rohamozták, egyelőre teljesen sikertelenül. Így történhetett meg, hogy a ranglista első tízében még mindig a második legfiatalabb Đokovićnál Indian Wellsben az elődöntőben csak Nadal volt idősebb, míg Miamiben, pályafutása során először, már három fiatalabb maradt vele versenyben. A rossz hír számukra, hogy az elődöntőig remekeltek, a zárómeccseken azonban Novak a legjobbjától is elmaradó játékkal is aránylag rutinosan nyert ellenük, mintha csak a győzelemhez feltétlenül szükségeset adná ki magából. Mindez azt jelenti, hogy az idősebbeket már lekörözte, a fiatalok pedig még nem nőttek fel hozzá, s csak az a kérdés, hogy a jelen állapot meddig tarthat, hogy Đoković a teniszben még mennyi ideig képezhet egy külön kategóriát.

A volt klasszis és edzőként is bizonyított Brad Gilbert azt mondta, nem szükséges a legjobb játék, elég jobb lenni az adott ellenfélnél. Đoković a legutóbbi 135 meccse közül, a 2014-es US Open elődöntője óta, amikor utoljára nem volt döntős a rangos tornák egyikén, 127-et nyert meg, ami 94,07 százalékot jelent. 2016-ban, az eddigi 29 meccsén, ritkán remekelve, 28-szor győzött – csak a szemgyulladás miatt adott fel Dubajban egyet –, ami a fenti számot is felülmúló 96,55 százalék. Đoković tehát megtanult nyerni. Csaknem minden meccsén, ha szorongatott helyzetben is találja magát, és függetlenül az ellenfél teljesítményétől, megleli a győzelemhez vezető utat.

Már csak az a kérdés, hogy a tenisznek jó-e vagy sem Đoković uralma. A válasz egyszerű: például, hogy csak néhány nevet említsünk, az egyeduralommal Carl Lewis, Usain Bolt, Michael Jordan, Tiger Woods, Mohammad Ali, Wayne Gretzky és Michael Phelps sem tették tönkre a saját sportjukat, tehát Đoković miatt sem fog kárt szenvedni a tenisz. Mint ahogyan az említettek, vagy a teniszben legutóbb Federer és Nadal, nagy kihívást jelentettek az utódoknak, akik egy napon be is érték őket, Novak Đoković sem maradhat pályája végéig a csúcson. Végtére meg kell érteni azokat is, akik csak Đoković vereségéért szorítva járnak a tornákra. Ők pontosan tudják, hogy egy napon majd igazuk lesz. De kizárólag Đokovićtól függ, hogy meddig szenvedteti még őket.