2024. március 29., péntek
TÁRCA

Kertvárosi kutyafrász

Csendes, nyugodt környék volt a miénk, a zentai Tópart, annak is a „kolonializált” nyugati csücske. Amikor a ’70-es évek végén ideköltöztünk, és még utána is jó ideig. A hercegovinai és montenegrói hegylakók addigra leszoktak arról is, hogy átkiabáljanak egymásnak három telken is túlra a „kafica, rakijica” okán, csendesen élték mindennapjaikat. A járműforgalom sem volt jelentős. Igaz, a mai napig nem jutott a mi utcánkba aszfalt… ám azóta akadt néhány jobban szituált földműves és egy-két nagymotor-tulajdonos, így gépzajban jó ideje nincs hiány. Mindez azonban megszokható, mára szinte észre sem veszem.

Állattartók persze mindig is voltak a környéken. Ezt viszont egyenesen szerettem: többek között ezért is a szívem csücske a város; néhány utcával odébb már urbánus környezetben találom magam, a központban nincs hiány kulturális eseményekben és városi zsizsegésben, itt a kertvárosban pedig valódi falusi idill üdíti fel a szívemet, relaxálásra, csendes elmélyedésre kiválóan alkalmas. Szeretek kakasszóra ébredni, napközben kacsahápogásra, rigófüttyre lazítani, este hallgatni a kuvik méltatlankodó, de bájos felkiáltásait vagy a csatornától ideszűrődő békakórust.

A kutyák sem zavartak régen. Időnként felelgettek egymásnak, jeleztek néhány vakkantással, ha jött a postás, már ahogyan ezt ők tenni szokták. Csupán néhány éve tört ki a hisztéria. Nem találok rá megfelelőbb kifejezést, komolyan idegbajosnak tűnik az ebek népe! Bármerre járok, feltűnő ez a jelenség – ám ki sem kell mozdulnom a házból, itthonról is egyfolytában „élvezhetem”, éjjel és nappal.

Próbálom keresni az okokat. Édesapám is tart két vadászkutyát – közös udvarban lakok a szüleimmel –, ezek a „régi iskolát” követik, ugatnak, amikor annak van itt az ideje, de soha nem teszik jó ok nélkül. Persze, a vadászkutyákat idomítják, ezen túl pedig nevelik is. Aztán: napi rendszerességgel járnak sétálni, és az udvarban is kedvükre futkározhatnak, játszhatnak, csak éjszakára kerülnek a boxba – amelyhez szintén tartozik udvar. Természetesen enni is kapnak rendszeresen. Néhány házzal odébb „lakott” egy német juhász – nem tudom, hova lett szegény, nem volt még öreg –, amely minden alkalommal őrjöngött, ha ott haladtam el, szét akarta tépni a vaskaput, és amikor egy ízben kiszökött, meg is támadott. No most: mivel szeretem az állatokat, ők ezt rendszerint viszonozzák. Ez az egy éppen nem viszonozta, hát Istenem, ez van… Ám ugyanígy dühítették az utcán békésen játszó kisgyerekek, vagy bárki, aki arra járt, megfigyeltem.

Az egyik ok a hisztériára valószínűleg éppen az erre való „nevelés” lehet, nyilván az egyre gyakoribb betöréseket megelőzendő. A félreidomított házőrző aztán mindenkiben potenciális besurranót lát – az igazi tolvaj meg röhög a markába, lefújja, „megeteti” az ebet etc., aztán teszi a dolgát.

Item: Jól kitalálták az állatvédők, ezentúl tilos a kutyákat láncon tartani. Az egyik kertszomszéd egy apró, zárt, magtár alatti disznóólban tartja, mely csak felülről nyitott. A jószág kis megszakításokkal álló nap és éjszaka üvölt – és mintha mikrofonba tenné, az egész kis kerti lakom visszhangzik tőle. Szeretek hajnalban kakasszóra ébredni, hogy aztán visszaaludjak, ha úgy tetszik… de gyűlölök éjjel kettőkor kutyanyivákolásra felriadni, amitől jó időre oda az álom. A gazdája persze nem is érti, mi itt a probléma, ha megemlítik neki. De hagyjuk is az én bosszúságomat, most nem ez a lényeg – hanem a szegény állat sorsa.

A másik utcabéli rendszeresen kicsukja az utcára a házi „kedvencét”, mert zavarja az ugatása. A harmadik ugyanezt teszi, ha valami nem tetszik neki az állattal kapcsolatban, de többé vissza sem engedi, beszerez helyette másikat – amely persze ugyanerre a sorsra jut hamarosan, és jöhet is a következő… (A mostani rendszeresen keservesen vonít, gondolom, nincs sok már neki hátra.) A negyedik a kuvaszát még láncon tartotta, kurta láncon, és egy bádoghordót nevezett ki ólnak, ebben lakott szegény pára télen-nyáron, hóban-esőben. Az az eb is egyszer csak eltűnt – jött helyette egy aranyos bernáthegyi-kölyök, amely felnőve már kevésbé aranyos, azóta sosem láttam, hogy sétálni vitték volna, csak a mély, buffogó hangját hallom a jámbornak az azóta magas fallal körülvett udvar mélyéről… és sorolhatnám. És ez a világnak csak egyetlen utcája, annak is csak egy rövid szakasza.

Szomszédokról jót vagy semmit – a békesség mindenek felett? Nos, „nem békét jöttem hozni a földre”…másrészt nem is a szomszédaimról van itt szó (elsősorban). Hanem az emberről, aki még mindig nem tanult meg megfelelő kapcsolatot fenntartani az állat- és növényvilággal; vagy ha valaha megtanult, akkor azt mára elfelejtette. Külön (hosszú-hosszú) téma lenne ebből a szempontból kielemezni az úgynevezett haszonállatokkal (és -növényekkel) való viszonyát. De könyörgöm!, most a „kedvencekről” beszélünk! Mért tart valaki házi kedvencet, ha képtelen azt szeretni?… Magam rajongva szeretem az állatokat és a növényeket is, mégsem tartok egy kaktuszt sem. Részint mert talán nem tudnék rá elég időt és gondoskodást fordítani, részint sokkal jobban szeretem őket a maguk környezetében – amennyiben hagytunk még számukra ilyesmit –, nem pedig a lakás és az udvar egyre sivárabb „élőhelyein”. Köztünk szólva ebben a környezetben lassan már magamat is alig tudom szeretni.

Kérlek, gondolkodj el ezen, mielőtt kutyát (papagájt, teknőcöt, aranyhalat) vásárolsz! A zokogásuk lassan betölti az Univerzumot. Nem hagy aludni – sem engem, sem téged, sem az Istent. Avagy te bármely körülmények között nyugodtan alszol? Lelked rajta.