„All art is quite useless.”
(Oscar Wilde)
A jelen kor anyagelvű társadalmában nincs helye a költészetnek. Ahogy egyre mélyebben süllyed a szellem az anyagba, a lélek annál inkább betokosodik saját magvaiba, visszahúzódik, a saját szférájában elrejtőzik, és a legparányibb csíraállapotot is megtagadja a világtól, melynek furcsa módon még ma is embernek nevezett lényei két részre oszlanak: a kisebbik hányad profitot termeltet – amely már jó ideje nem ezen „uralkodó osztály” kényelmét szolgálja; a profit célja a profit maga –, a szélesebb rétegek pedig az előbbiek kiszolgálói, magyarán: rabszolgái, akik egyszerűen csak túlélnek, vegetálnak, magukat különböző illúziókba ringatva, vigaszt merítve innen-onnan, ám e között mára csak elvétve szerepel a költészet, azaz a szépség és igazság, az igény egy magasabb rendű, valós létezésre. A huszonegyedik században végleg lecsukódott a harmadik szem, az ember talán már csak álmaiban érzékeli a hiányt, amelynek betöltése valós értelmet adhatna létezésének. De „ébren” már nem törődik az álmaival, más dolga van, nincs ideje „haszontalanságokra”, robotolni kell – így vagy úgy. Persze, ha álmodik még egyáltalán.
Minden művészet haszontalan tehát. A költészet pedig különösképpen.
1890-ben egy fiatalember, Bernulf Glegg még értetlenkedő levelet írt Oscar Wilde-nak, amikor az a mottómul választott mondatot leírta a Dorian Gray előszavában. (Ma megtenné-e valaki, amit ez az ifjú rajongó tett?… Erős kétségeim vannak.) Wilde válaszolt neki, elmagyarázta, hogy a művészet olyan szempontból haszontalan, mint a mezőn nyíló virág, amely csak önmaga gyönyörűségére létezik. (Persze, ha valaki letépi, és eladja a piacon, azzal már profitra tesz szert – ám ehhez szegény virágnak, a virág lényegének már vajmi kevés köze van.) Pedig ha akarom, az én gyönyörűségemre is virít az a gólyahír a csatornaparton, illatozik a tearózsa az országút mellett. Hiszen csupán az Egy létezik a valóságban, ahol a tearózsa és én egyek vagyunk. A magunk gyönyörűségére, ami a minden.
Tényleg annyira felfoghatatlan?
Persze a maga berkeiben, aprócska mikroklímájában – ezt remélhetőleg bátran kijelenthetjük – még ma is virágzik a költészet, nem sikerült még csíráiban is elpusztítani. De már jó ideje „gyommá” kiáltotta ki a jelen társadalom, ugyanúgy, ahogyan az úgynevezett haszonnövények parcelláiban megannyi „bosszantó” növényfajt. DDT-t a költészetnek!, napalmot!! Az „uralkodóknak” amúgy sem lenne hasznára egy ép lélekkel és gondolatokkal megáldott termelői osztály, sikeresen le is szorították a gépek szintjére – csak azt nem veszik észre, ha a saját lelkük(?) még emezekénél is sokkalta sivárabb.
A költők pedig – a kevesek, a páriák – olvassák (hallgatják, nézik… hiszen nem csak a versekben bújik meg a költészet) egymás alkotásait; bizakodnak és szenvednek, meghúzódnak a barázda árnyékában, ahol talán kikerüli őket az eke és a permetező. A gyökereik szerencsére magasan kapaszkodnak a csillagokba, hiszek benne, hogy teljességgel el nem pusztíthatóak. De a jelen kor ennél több életfeltételt nem biztosít számukra. Gyökerekkel és magvakkal túlélnek, ennyi. Őrzik és továbbadják a szikrákat. Mikor csírázhatnak ki a magvak? Mikor lobbanhat lángra a tűz? Isten tudja. Remélem, Ő tudja.
*
„Naima Tabet, a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára vetette fel 1998-ban egy UNESCO-hoz intézett levelében a nemzetközi költészeti nap kijelölését. 1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította A KÖLTÉSZET VILÁGNAPJÁvá, melyet minden ország a saját eszközeivel, a nem-kormányzati szervek aktív részvételével, a nyilvános és civil szervezetek bevonásával ünnepelhet meg.”
Ignorálom a világnapokat. Leginkább az ünnepeket is, de azoknak csak a jelen, kiüresedett formáját. Mert az Ünnep a jelenvalóságot, jelenidejűséget szimbolizálja. Karácsonykor a Megváltó megszületik. Minden évben. Számomra pedig Ő folyamatosan jelenvaló. Ahogyan a Költészet is. Régen rossz, ha a „világnapján” a fejemhez kapok, hogy jé, ma illenék róla megemlékeznem, és gyorsan posztolok valamit a társasági oldalon. Ahogyan Bálint-napkor teszem az adott témakör kapcsán, és sorolhatnám.
A költészet haszontalan. Ahogyan ebben az értelemben az igaz szerelem is. Sőt, én magam is az vagyok. Hiszen egyek vagyunk. Még a magunk haszontalanságában is. Boldogan virágzunk az örök tavaszban, túl az Üveghegyeken.
