2024. március 28., csütörtök

„Mégiscsak a nézőknek készítjük a filmeket”

Beszélgetés Kovács Istvánnal, a frissen díjazott Betonzaj rendezőjével
(Szerda Zsófia felvétele)

(Szerda Zsófia felvétele)

A 2000-es évek elején a barátaival készítette el az első kisfilmjét a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, ahol máris sok biztatást kapott a szakmától. A középiskola befejezése után a jogi karra került (mivel a családja reáltudományi beállítódottságú), melynek végzése idején inkább filmeket nézett, mint jogi szakirodalmat bújt, és már az elején rájött, nem szeretne ezzel foglalkozni egy életen át, és hogy az igazi szerelme mégiscsak a film; így, bár elvégezte a jogi fakultást is, még azelőtt – második nekifutásra – felvételt nyert a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem film- és televíziórendező szakára. E sorok írójának figyelmét a Csúszópénz című remek kisfilmje keltette fel először, amit egy zentai rendezvényen vetítettek le. Nemrég pedig érkezett az örömhír: március 6-án adták át a Magyar Filmdíjat a Nemzeti Színházban, a 2. Magyar Filmhetet záró gálán, és a zentai Kovács Istvánt tüntették ki a legjobb kisfilmnek járó trófeával Betonzaj című filmjéért.

István rendkívül elfoglalt, jelenleg is forgat a csapatával, de azért szerencsére sikerült elérnünk őt telefonon, hogy elkészíthessük ezt a beszélgetést.

 A Betonzaj című vizsgafilmedet a Friss Hús Budapest 3.0 fesztiválon is sikerrel mutattátok be, a 39. Montreal World Film Festivalon is szerepelt, mindenütt jó kritikákat kapott: meglepetést jelentett így is a díj?

– Abból a szempontból meglepetés volt, hogy a Filmhéten közel 80 kisjátékfilm versenyezett, és erős is volt a mezőny. Persze bizakodtunk a társaimmal, hogy sikeresen szerepel a munkánk, de elég kiszámíthatatlan volt az eredmény ekkora felhozatal mellett, és hogy most a régi Filmszemlével ellentétben nem egy zsűri ítéli oda a díjakat, hanem az akadémia mind a 200 tagja szavaz. Már az is rendkívül jólesett nekünk, hogy az 5 legjobb közé bekerültünk, a végeredménynek pedig természetesen nagyon örültünk.

 Az utolsó néhány Filmszemlén már az okozta talán a legnagyobb gondot, hogy nem nagyon tudtak mit szerepeltetni, főképp nagyjátékfilmekből készült rendkívül kevés. Jelenleg hogyan látod a film helyzetét Magyarországon?

– Ha az utóbbi 4-5 évben gondolkodunk, nagyon pozitívnak látom a helyzetet, minden jó irányba halad. A fesztiválsikerek is megvannak, és lassan visszaszoktatja a magyar film a nézőt a moziba. Sok elsőfilmes kap lehetőséget, de az idősebb generációk is filmezhetnek, akik eddig hozták az eredményeket. Azt is pozitívumként élem meg, hogy van egy elmozdulás a közönségfilm felé, ami több nézőt vonz a mozikba. Olyan szerencsés esetek is akadnak, mint a Saul fia, ami a legnézettebb film jelenleg Magyarországon, ugyanakkor nagy kritikai siker is világszerte.

Mesélj egy kicsit a Betonzajról, kérlek! Hogyan készült ez a mozi?

– A film egy fiatal, nehéz sorból származó lány 2 hétig tartó kálváriájáról szól, benne az anyai ösztön váratlan felbukkanásáról, a külföldi kickbox-karrierjének folytatását eldöntő meccsét megelőző időről, amikor is kiderül, hogy terhes a barátjától, aki egyben az edzője is. A film elkészítése hosszú folyamat volt. Ez volt a diplomamunkánk az egyetemen. Maga a forgatókönyv megírása az első gondolattól számítva fél évet tett ki. Már évekkel korábban is motozott a fejemben egy bokszolóról szóló történet, de ennek még fiú lett volna a hőse. Aztán lassan átalakult lánnyá, amikor Gasztonyi Kálmánnal, a forgatókönyvíróval elkezdtünk azon gondolkodni, mi foglalkoztat bennünket leginkább. A nők helyzete egy ilyen kemény világban; egy fiatal lánynak mit jelent, hogy gyereke lesz, mely áldozatokat kell meghozni, és melyeket nem egy ilyen helyzetben… A 6 napos forgatás júliusban zajlott. Sztarenki Dórit a Terápiából ismertem, hihetetlen jó színésznőnek tartom, emellett tornászt is játszott már, táncos is, így bíztam benne, hogy egy fizikailag megterhelő szerep se jelent neki gondot. Valóban jó választásnak bizonyult, mert a 6 hetes felkészülés után meggyőzően hozta a karaktert, és remélhetőleg a nézővel is elhitettük, hogy ez a lány egész életében kick-boxolt. A vizsgavetítésre novemberben került sor, majd januárban egy urániás vetítésre, ahol a nézők is jól fogadták, a kritikák is pozitívak voltak. Ezután jött a Friss Hús, ahol szerencsére felfigyeltek a filmre, és az Indexen is nagyon pozitívan nyilatkoztak róla. Jó érzés, hogy a kritika is szereti és a nézők is. Számomra az utóbbi is sokat jelent, hiszen mégis csak a nézőknek készítjük a filmeket.

A beszélgetés folytatásában Istvánt a munkájáról kérdeztük általában, ahol a fiatal rendező lelkesen mesélt a színészekkel való munkafolyamatról, amit a legjobban szeret és a legfontosabbnak, legizgalmasabbnak tart, hiszen ők közvetítik a történetet a néző felé, ezért lehet bármilyen jó a forgatókönyv, a zene, az operatőri munka stb., ha ez nem sikerül, akkor a film „leesik a képernyőről”. Éppen ezért nagyon szeret forgatni, mivel elsősorban ott dől el a végeredmény, ott születnek meg a dolgok. Sokat jelentenek az utómunkák is, de ha az alapanyag nem jó, a többi csupán mentésnek számít. Tiszteli is nagyon a színészek munkáját, ahogyan az egész stábét is, hangsúlyozza a kollektív munka jelentőségét, és a Betonzaj sikerét is természetesen számos kreatív ember közös munkájának eredményeként éli meg. A rendezőnek meg kell tanulnia a kommunikációt a stábon belül, és ebben sokat jelent a tapasztalat: úgy érzi, a Betonzaj esetében már kényelmesebben tudta megoldani a feladatát, az előző két filmjük jó felkészülés volt az elkészítéséhez.

Jelenleg a Szürke senkik című tévéfilm utómunkálatain dolgozik, amely egy első világháborús történet, öt monarchiabeli katonáról szól, akik öngyilkos küldetésben az olasz vonalak mögé mennek, hogy egy ellenséges üzenetközpontot felderítsenek. Központi figurája egy 17 éves galambász fiú, az ő szemén keresztül követjük a történetet. A premier valamikor október-november táján várható a Duna tévén. Balkáni születésű létére Istvánt izgatják a háborús témák, a felvételi és a későbbi, Idegen föld című kisfilmje is ilyen tematikájú volt. Az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet pedig épp most forgatták Oromhegyesen, ami szintén háborús történet a Zitzer klubban 1992-ben történt eseményekről.

Amikor vajdasági, zentai kötődéséről kérdeztük, azt válaszolta, igyekszik hazalátogatni, amikor csak teheti, de nem elsősorban a régióhoz és a városhoz kötődik, hanem a házhoz, amelyben felnőtt. Sokkal inkább az emberek kötik helyekhez. Ha az édesanyja és testvére máshol élnének, akkor oda járna ugyanilyen szívesen, ugyanakkor hálás azért, hogy vajdasági magyar lehet: a sok nép együttélése jó alapot ad ahhoz, hogy egészséges gondolatvilágú emberekké válhassunk.