(Gergely Árpád felvétele)
A tiszaszentmiklósi születésű, Tornyoson élő Szabó Magdának idén a magyar kultúra napján a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség odaítélte a Plakett díjat a nyugalmazott óvónő néphagyomány terén kifejtett áldásos tevékenységéért. Méltatásában többek között a következők hangzottak el: „Azon kevés személyek egyike, akik szívügyüknek tekintik a magyar kultúra, a néphagyomány, valamint a népzene megőrzését, és ami talán még ennél is fontosabb, átadását a következő generációknak. Ráadásul folyamatosan képezi is magát. Tevékenységét volontőr alapon, idejét és szerény anyagi lehetőségeit nem sajnálva végzi.” Magdát telefonon kerestük fel a minap, hogy a díjról és gazdag életútjáról kérdezzük.
Számos díjjal jutalmazták már a munkáját, ezért először azt tudakoltuk tőle, hogyan fogadta a Plakettet, mit jelent számára ez az elismerés.
– Nagyon örültem neki, meglepetés volt számomra. A tágabb környezetem elismeréseként könyvelem el a díjat, hogy a körülöttem élők értékelik a munkámat.
Magda még egészen fiatal korában elkötelezte magát a hagyomány mellett. A családban érték őt az első hatások, ebben nőtt fel, náluk teljesen természetes volt a hagyomány tisztelete és művelése, a hozzá való ragaszkodás, amely generációról generációra öröklődött. Hamar megtanulta a módját a kézművesség számos műfajának, ugyanúgy a dalok és népszokások ápolásának. Ahogy tűt tudott fogni a kezébe, a nagyanyja máris megtanította a lyukhímzésre, hogy csak egy példát említsünk. Ahogy cseperedett, egyre több szerszámot bíztak rá. Hamarosan elsajátította a söprűkötés, a kosárfonás vagy a csuhéfeldolgozás technikáit is. Ez utóbbi különösen jelentős tevékenység volt számukra, hiszen az alapanyag ingyen rendelkezésre állt, és számos használati tárgyat – szőnyeget, lábtörlőt, szatyrot stb. – tudtak belőle fonással és szövéssel készíteni. Kötözött technikával pedig papucsot, szakajtót etc. A papucs fejét például régi kabátok épen maradt szövetrészeiből szabták ki – egyáltalán, nagyon jellemző volt az akkori és ottani háztartásokra, hogy szinte semmi eldobnivaló nem akadt, mivel mindent fel lehetett még valamire használni. Például az elhasználódott szövetrészekből is készült rongypokróc. Éppen ez a lényegük az ősi mesterségeknek, hogy mindent feldolgoztak, és önellátóak voltak a közösségek. Magda ugyanúgy a gyapjú feldolgozását is megtanulta otthon a nagyanyjától; és szinte kifogyhatatlan a gyermekkori történetek lelkes elmeséléséből, ami szintén azt bizonyítja, milyen gazdag kincset hozott onnan magával útravalónak, amit aztán egész élete folyamán bőven kamatoztatott a kézművesség terén, és ami legalább olyan fontos: tovább is adott/ad az új generációknak.
Ahogyan a jó pap, úgy a kiváló kézműves is holtig tanul, Magda sem elégedett meg a gyermekkorában elsajátítottakkal, hanem egész életében képezte magát a különböző technikákban, például a nyugdíjazása előtt néhány évvel is beiratkozott egy szabadkai szövőtanfolyamra. Ugyanúgy különböző táborokban is tanul – és persze tanít is; tanulva tanítani, csak így van ennek értelme, régóta mondom –, de könyvekből is, autodidakta módon.
A negyedik fő érdeklődési területe – a csuhézás, a szövés és a hímzés mellett – a babakészítés, melynek szeretete szintén a gyermekkorban gyökerezik. A tökhéjtól a csutkán keresztül a rongyig számos alapanyagból készítették. A táborokban a mai napig oktatja ezeket a technikákat, és vallja, hogy a gyerekeket újra meg kellene tanítani játszani a természetes anyagokból készített játékokkal, hiszen ezek egyrészt könnyen elérhetőek, nem kerülnek pénzbe, másrészt fejleszti is a kézügyességüket az elkészítésük, nem utolsósorban pedig sikerélményt is ad. Csupán bátorságot kell beléjük önteni ahhoz, hogy higgyenek benne, ők is képesek mindennek elsajátítására – Magda erre törekszik a különböző táborok kézműves-foglalkozásain (és ugyanerre törekedett természetesen a csantavéri óvodában is, ahol óvónőként dolgozott). A tábor után fontos lenne, hogy a szülők is leüljenek a gyerekeikkel naponta legalább egy fél órára, és folytassák azt, ami a foglalkozásokon elkezdődött. Ilyenkor amellett, hogy hasznos munka folyik, beszélgetnek is, közös élmények születnek, amire a gyerek azután egy életen át emlékezni fog. A mai „rohanó világban” ez sajnálatosan hiányzik.
Magda idejét jelenleg elsősorban a tornyosi tájház köti le, amelyet ő maga álmodott meg, ő rendezett be egy, az udvarában üresen álló melléképületet 2010-ben, és tárgyakkal is ő kezdte megtölteni, azóta mások is segítenek neki ebben, nem utolsósorban pedig civil szervezet is alakult köréje. Mert amellett, hogy az említett négy fő érdeklődési területéhez kapcsolódó dolgokat oktatja, természetesen folyamatosan készíti is ezeket a munkákat, amikből már számos kiállítást is szervezett, és amelyek java része most a tájházban állandó jelleggel megtekinthető. Régi tárgyakat is gyűjt, bútorokat elsősorban, azután ott volt még a családi hagyaték is: Magdát a tárgyak elkezdték „kitúrni az otthonából”, ezeknek is remek helye van most a tájházban, mert így lesz értelmük és értékük, ha a helyükre kerülnek, különben csak lomhalmaznak tűnhetnek az avatatlan szemlélő számára. A kiállított tárgyakról azután a leltárban egy-egy szöveg is születik a történetükről és rendeltetésükről. Magdát a tájház bővítésének gondolata foglalkoztatja egyre, immár olyan tempóban növekszik a kiállításra váró anyag. Az eredeti elképzelés a hagyományos paraszti ház ábrázolása volt, ám azóta a polgári ház berendezési tárgyai is egyre szaporodnak. Ezek mellett pedig még egy hagyományos játékokat bemutató babamúzeum terve is körvonalazódik, ahol a babákat történeti kontextusba helyezve mutatnák be. Szerencsére a civil szervezettel tudnak immár pályázni, hogy anyagi támogatásra tegyenek szert a bővítéshez. Amennyiben ez megvalósul, onnan kezdve kézművestanfolyamokat, nyári táborokat is szerveznének a helyszínen.
(Az interjú Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
