Ismerőseim és a kevésbé ismerősök is mostanában gyakran mellemnek szegezik a kérdést: – Hová tűntek a cinegék? Hiszen most is ugyanúgy, mint az előző télen, napraforgóval és egyéb magvakkal rendszeresen feltöltött etetővel várják őket, de a zöldessárga tollruhás apróságok alig vagy egyáltalán nem mutatkoznak. A teraszon, az ablak előtt, a kerti fán himbálódzó madáretetők azért nem néptelenek, de való igaz, hogy ezen a télen az etető tollas vendégei között jóval kevesebb a cinege.
Széncinege a terasztetőnkön (Gergely József felvétele)
Gyenge volt az énekesmadarak szaporulata a tavalyi szélsőséges tavaszi időjárásban? Talán már vége is a télnek és a madarak érzik a tavasz közeledtét és nincs szükségük az ember által kihelyezett segítő, pótlólagos táplálékra? A természetben is találnak elegendő táplálékot, nem húzódnak be a lakott településekre, kertekbe, parkokba?
Számos kérdés megfogalmazódik a madárbarát, természetszerető ember fejében, valamilyen elfogadható magyarázatot próbálunk találni kedvenceink távolmaradására, bízva abban, hogy nem érte őket súlyos csapás, ami esetleg megtizedelte volna az állományukat. De sose lehet tudni, amilyen gyorsan és szélsőséges formában változik a megszokott éghajlat, semmit sem lehet kizárni. Az ember természetátalakító ténykedése, a természeti javak zabolátlan kizsákmányolása már nem egy faj vesztét, tartós eltűnését okozta.
Az énekesmadarak, ha mégoly szaporák is – évente több fészekalj fiókát nevelnek – állományuk gyakran mutat jelentős ingadozást. Az átlagosnál hidegebb esős, szeles tavasz megtizedelheti a rovartáplálék nélkül maradó énekeseinket. A 2010-es évben a százéves átlagot megdöntő, hűvös, csapadékos időjárás uralkodott tavasztól őszig, a legtöbb madárfaj megsínylette ezt a rossz évet, a fecskék például mind a mai napig nem tudták teljes egészében pótolni az akkori hatalmas veszteségeket, állományuk sok helyen elmarad a korábban megszokottnál.
ERDEI MADÁRETETŐ
Visszatérve a cinegékre, talán azért még korai lenne megkongatni a vészharangot, bár tény, hogy „rosszul esik”, hogy mellőznek bennünket, jó szándékú madárbarátokat, és nem jönnek helybe, hogy megmutassák fekete sávval tarkított zöld mellényüket. Azokat, akik rendszeresen járják a természetet, az erdőket, már más kép fogad. A szabadkai Riparia Természetbarátok Egyesülete több, nagy kapacitású madáretetőt üzemeltet, ezekbe fél zsák napraforgó elfér, és kéthetente is elegendő feltölteni. A palicsi etető, amely lakott terület közelében van, kevésbé látogatott, ritkábban kell feltöltetni, de például a Szabadkai-erdőben, az itatós les közelében még az ősszel felállított etetőn egymást váltják a zöldike-, pinty- és cinegecsapatok, sőt járnak ide harkályok és csuszkák is.
A Szabadkai-erdőben az etetőt csuszka is látogatja (Gergely József felvétele)
Lesben ülve, fél óra leforgása alatt több száz cinege, a kék cinegék és széncinegék kisebb nagyobb csapatai, valamint a halkan szipogó hangot ad, bohókás, kedves őszapók csapatai váltják egymást az etetőn. Novemberben még az itatót is csoportosan látogatták a cinegék, ittak és fürödtek kedvükre. A cinegéink tehát megvannak, köszönik szépen, jól érzik magukat az erdőben is, nem szorulnak az ember segítségére. Bár még nem ette meg a kutya a telet, de máris elmondhatjuk, hogy az átlagosnál enyhébb, hó és hosszan tartó fagyok nélküli a mostani telünk (is). Amíg nem takarja vastagabb hó a tájat és nincs csontig hatoló dermesztő hideg, addig a tollas aprónép viszonylag könnyen feltalálja magát.
IDŐJÓS MADARAK
A hideg elől Észak-Európából elkóborló, délebbre húzódó madarak számára a mi telünk egészen enyhének számít. A kontinensünk legészakabbi vidékein élő fenyőpintyek nagy csapatai novemberben jelennek meg és márciusig maradnak. Minél korábban érkeznek, annál keményebb hidegre számíthatunk, s minél hamarabb távoznak, annál hamarabb jön a tavasz. A madarak legtöbb faja jól vagy kevésbé jól, de mindenképpen reagál a közelgő időváltozásra. Honnan ez a már-már misztikus képessége a madaraknak? Többféle elképzelésünk van a madarak időjós-képességének magyarázatára, de mind a mai napig nem sikerült megtalálni a madarak belső „barométerét”. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a választ a madarak üreges, csőszerű csontjaiban kell keresni. Az üreges csontok kapcsolatban állnak a madár kilenc légzsákjával, amelyek a test különböző pontjain helyezkednek el. Feltételezik, hogy ez a rendszer működik úgy, mint egy barométer, reagál a légnyomás változásaira. A levegővel teli csontokban végbemenő nyomásváltozást érzékelik a madarak.
Bájos, kedves őszapó az erdei itatón (Gergely József felvétele)
Egy másik elképzelés szerint a madár testét borító fedőtollakban rejlik a megoldás kulcsa. A toll csévéje (alsó, üreges része) mélyen ül a tolltüszőben. Itt idegvégződések sokaságát találjuk. A légköri nyomás változására megváltozik a nyomás a tollcséve belsejében, és ezt érzékelik az érzékeny idegvégződések, receptorok. Ez lenne az a precíz berendezés, amely figyelmezteti a madarat a közelgő időváltozásra? Nem tudjuk teljes bizonyossággal. Egy azonban biztos, a madarak csodálatos világa, ha gyermekeinknek is megőrizzük őket, még sokáig el fogja kápráztatni a földhöz ragadt embert.
