Kedden a Zentai Alkotóházban ismét egy irodalmi találkozásra került sor: Kávai Anna A nehezék című, magánkiadásban megjelent novelláskötetét mutatták be. A muravidéki származású magyarkanizsai írónővel Hugyik Richárd, a Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ igazgatója beszélgetett.
Kávai Annával Hugyik Richárd beszélgetett (Gergely Árpád felvétele)
Kávai Anna nyugalmazott bírósági főkönyvelő, aki irodalommal komolyabban csak 2000-ben kezdett el foglalkozni, amikor megnyerte a Magyarok Világszövetsége helyi tagozatának millenniumi pályázatát, amelynek témája az volt, hogy a vajdasági magyar ember hogyan élte/éli meg Trianont. A szerző a szlovéniai Lendva mellett nőtt föl Alsólakoson, ott végezte az általános iskolát is, aztán amikor az édesapja magánpékséget szeretett volna nyitni, és ehhez a Vajdaságban voltak megfelelő feltételek, a család Magyarkanizsára költözött. Amellett, hogy nagyon kötődött a szülőföldjéhez, a tájhoz és az emberekhez egyaránt, s emiatt fájdalmasan érintette a költözés, Trianont elsősorban a nyelvi nehézségek miatt szenvedte meg: Szlovéniában nem kellett szerbül tanulnia, Szabadkán viszont a közgazdasági középiskolában a magyar kivételével minden tárgyat ezen a nyelven volt kénytelen hallgatni.
Noha csak igen későn kóstolt bele a szépirodalom művelésébe, már kiskorában rendszeresen írt naplót – ezen csiszolta stílusát. A későbbiekben pedig rendszeresen jegyzetelt, mintegy tudat alatt készülve a novella- és tanulmányírásra. Miután a millenniumi mellett más pályázatokon is sikerrel szerepelt, és a kanizsai Túri Gábor – később A nehezék szerkesztője lett – is biztatta, Anna úgy gondolta, érdemes lenne novelláit és az Aracsban megjelent tanulmányait egy kötetben megjelentetni.
Túri javasolta a könyv címét is: ez részint az egyik elbeszélés címe is – a hangulatos művet a közönség Hugyik felolvasásában élvezhette is az est folyamán –, ugyanakkor utal az itteni emberek életkörülményeire is, akik a sorsukat bizony sokszor szintén „nehezékként” cipelik a hátukon. Mint Hugyik Richárd ismertetőjéből megtudtuk, a könyv történetei tematikailag és hangulatilag egyaránt meglehetősen szerteágazóak, időnként szomorúak, máshol egyenesen kacagtatóak, ám mind az utóbbiakat, mind az előbbieket egyaránt belengi valami pozitív életszemlélet és derű; akár még az elmúlás közepette is. Az írónő bevallása szerint leginkább a környezetében elő emberek sorsait, az ott zajló eseményeket írja le, a fikció nem igazán jellemző a munkáira. Tipikus témái között szerepel az asszimiláció és az elvándorlás is: elmesélte, hogy ezek a folyamatok a Muravidékre már régen, az ő gyerekkorában is különösen jellemzők voltak, részint mert ott kevesebb a magyar, részint mert sokan találtak külföldön kedvezőbb munkalehetőséget. De ugyanúgy ír a szerelemről, a családról is. Közben hangsúlyozta az olvasás szeretetét is: mint sokunknak, neki is az édesanyja olvasott föl először egészen kicsi korában – azóta tart számára is ez a szerelem.
Annát az írás mellett érdekli és foglalkoztatja a képzőművészet és a népdal is, de hímzőszakkört is vezet. Így a figyelme nyugdíjasként is sokfelé oszlik, nem tudott egyértelmű választ adni beszélgetőtársa kérdésére, hogy lesz-e folytatása ennek a kötetnek, de azért célzásaiból arra következtethettünk, ha Isten is megadja, lesz.
