A „hírös Csongorád megyei betyár” Rózsa Sándorról eleve mítoszteremtő módon – és igénnyel? – szólt a szépirodalom, gondolok itt persze elsősorban a Móricz-regényekre – Krúdy művét gyerekkoromban olvastam, de úgy rémlik, némiképp realistább –, utána voltak mítoszromboló kezdeményezések is, de ezek a szerzők, úgy érzem, nem voltak tisztában azzal, hogy a népköltészet nyomán elinduló mítoszalkotásnak vajhmi kevés köze van a történelmi Rózsa Sándorhoz, hiszen annak valós sorsa csupán keretet ad egy alapvetően vigaszt nyújtó mítosz létrejöttéhez. A két dolgot külön kell kezelni. Avagy együtt – ahogyan azt Cserna-Szabó András teszi Sömmi. című regényében: tovább növelve, mintegy a magas Ég vásznára kifeszítve a már adott mítoszt... ugyanakkor gyakran kikacsintva az olvasóra, pillanatokra megmutatva az esendő embert is a betyáristenség/-ördög maszkja mögött.
Ez a kettősség vonul végig a regényen. A narrátor/betyártárs Veszelka által elmesélt születés története is legalább félisteni, de a hős halála is felér egy feltámadással/halhatatlansággal. Arról nem is beszélve, hogy Sándor nevét földi halandónak ki nem szabad mondania – akár csak az Ószövetség istenéét –, mert könnyen bekaphatja az ólmot! Aztán amikor ezt az amnesztialevelet hozó, „tudatlan” Jókai mégis megteszi, de kiderül, milyen ügyben érkezett, máris megbocsátást nyer. Sándor alapvetően kevés beszédű – legtöbb kérdésre a válasza: sömmi –, néha azonban a bor hatására egyenesen szószátyár lesz... és sorolhatnánk.
Cserna kalandokban bővelkedő, fordulatos, a szerző egyedi humora által átitatott regényének a sok közül egyik erényét emeltem csak most ki, hogy rátapint az „aprócska emberfia” hármasságára: eleve kegyetlen démoni, esendő emberi és magasztos isteni – a „legkisebb isten”, ahogy Török Sándor fogalmaz –; mítoszon innen és túl. De mint minden igazán jó irodalmi alkotás, ez is sokkal több ennél. A teljesség felé törekszik. Ajánlom minden regényrajongónak!
