2024. április 24., szerda

Tabuk nélkül

Nemrég ért véget a Kosztolányi Dezső Színház Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztiválja, amely kilenc napig tartott. A rendezvényt ezúttal is hatalmas érdeklődés övezte. Minden előadást telt ház jellemzett, a pótszékek is foglaltak voltak, a Jadran színpadon sokan lépcsőkön ülve nézték végig a produkciókat, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig nemcsak a nulladik sornak számító padok voltak tele, hanem úgynevezett mínusz egyedik sor is kialakult, így egyesek a padok előtt ültek. A fesztivált tulajdonképpen kétféleképpen lehetett kísérni. Az egyik, hogy a bőséges programból kiválasztottunk néhány előadást, amelyek legjobban felkeltették az érdeklődésünket. Ahhoz azonban, hogy teljes képet kapjunk a fesztiválról, érdemes volt minden előadást megnézni, meghallgatni a Desiré Akadémia vendégeivel folytatott beszélgetéseket és persze részt venni a Desiré-partikon is, mert ezek nagyszerű alkalmat adtak kötetlen társalgásra a produkciókkal kapcsolatban. Idén tizenhat előadás volt, és sor került egy ajándékkoncertre is, tehát igencsak intenzív színházi élményben lehetett része annak, aki mindegyik produkciót megtekintette. Igazán megélni a fesztivált viszont csakis így lehetett, ily módon tapasztalhattuk meg, hogy mennyire sokszínű volt az idei program. Láthattunk produkciókat, amelyek történeteket meséltek el, közben aktuális társadalmi kérdéseket boncoltak, nézhettünk olyan előadásokat, amelyek filmek alapján készültek, volt táncszínházi előadás, olyan is, amelyikben a zene kapott hangsúlyos szerepet, egyik produkció pedig a színház és a cirkusz mezsgyéjén mozgott. Emellett a fesztiválprogram külön vonalát képezték az Urbán András rendezte előadások, így láthattuk azokat a színpadi produkciókat is, amelyeket a rendező más városokban készített. Kiváló alkalom volt erre a Desiré, ezekről az előadásokról egyébként is főleg csak a médiából értesülhettünk, hiszen idő és pénz hiányában egy utazás is eléggé körülményes manapság.

(Fotó: Molnár Edvárd)

(Fotó: Molnár Edvárd)

A fesztivál tartalmas színházi kavalkádjából nehéz bármit is kiragadni. A nyitóelőadás a ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház, a rijekai Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színház, a belgrádi Bitef és szkopjei MOT koprodukciója, az Oliver Frljić rendezésében készült Ristić-komplexus volt. Tudva azt, hogy Ljubiša Ristić a nyolcvanas-kilencvenes években teljesen felforgatta Szabadka színházi életét, ez az előadás nagyon is érintette a szabadkaiakat. A Ristić-komplexus a maga módján sokkolónak is mondható, ugyanakkor Ristić munkásságát is ez jellemezte, másképp talán nem is lett volna érdemes hozzányúlni ehhez a témához. Térségünkhöz más előadások is közvetlenül kötődtek, Kokan Mladenović Dogville-je a film történetét kísérte, de ugyanakkor Dogville-ben Belgrádra ismerhettünk, Urbán András a Végel László műve nyomán készült Neoplanta c. előadásban Újvidékre összpontosított, a szintén Urbán András rendezte Jovan Sterija Popović Hazafiak című előadás a patriotizmus kérdését boncolta, amely ugyebár igencsak jelen van a hétköznapjainkban, Tolnai Szabolcs Exodusa a nagy népvándorlásokról szólt, de itt említhetnénk az örök aktuális Állatfarmot is, amelynek története a hatalomvágy körül forgott.

A súlyos témák mellett felüdülést jelentő előadásokat is nézhettünk. A budapesti Frenák Pál Társulat Birdie táncszínházi produkciójában elképesztő koreográfiát láthattunk, amely során a táncosok egy fémszerkezet rúdjain tekeredtek, a Franciaországból érkezett Rózsabors lélegzetelállító cirkuszi-akrobatikus mutatványokban bővelkedett, a kijevi Rózsák pedig valójában egy hangulatos zeneközpontú koncertelőadás volt.

A szexualitás témája is előkerült. A kolozsvári GroundFloor Group Parallel című előadása a szexuális identitással foglalkozott, drag king showba kalauzolta a nézőket, azokról szólt, akik a másságot jelentik. Sokak nagy örömére a fesztiválon viszontláttuk Ivo Dimcsevet is. A bolgár előadóművész munkássága egy külön téma lehetne, hiszen fellépései nem ismernek tabukat. Dimcsevet lehet utálni vagy szeretni, de ami biztos, hogy senkit sem hagy hidegen. Az immár Szabadkán is kultikusnak számító előadó ezúttal az I Cure úgynevezett gyógyshow-val szerepelt a fesztiválon, de egy ajándékkoncertet is tartott, amellyel lírikus oldalát mutatta meg, érzelemdús előadásával pedig egyenesen lenyűgözte a közönséget.

Az idei Desiré sem volt könnyedebb, mint az előzőek. Az előadások tabukat döngettek, kiváló alakításokat láthattunk, gyakran meggyőződhettünk arról, hogy egy színésznek mekkora fizikai és pszichikai felkészültséggel kell rendelkeznie. És persze voltak mezítelen jelenetek is, amikor a színész csupasz testével kommunikált. Ha azonban ez elfogadható a képzőművészetben és a filmművészetben, sőt szépnek számít, miért ne lenne az a színházban is? Úgy a Desirére, mint a kortárs színházi világra egyébként is jellemző, hogy szókimondó, ironikus vagy szatirikus, de mindenképpen tabuk nélküli.