2024. március 29., péntek

„Alternatív, de nem Ristić hibájából”

Desiré Central Station 2015 – no comment/say it loud nemzetközi regionális kortárs színházifesztiválDesiré Central Station 2015 – no comment/say it loud nemzetközi regionális kortárs színház
(Molnár Edvárd felvétele)

(Molnár Edvárd felvétele)

Ma kezdődik a nemrégiben modern művészi szenzibilitásáért Todor Manojlović-díjjal kitüntetett Desiré nemzetközi regionális színházi fesztivál. Urbán András fesztiváligazgatót kérdeztük a Ristić-éra szabadkai közönségre gyakorolt hatásairól és arról, milyen „főszereplővé” avanzsálni a saját maga által vezetett rendezvényen.

A Desiré idei mottója kettős: no comment/say it loud, a programból pedig úgy tűnik, az előadások szelekciójakor sokkal inkább a művészi ars poeticákra helyeződött a hangsúly, mint a már megszokott politikai színházi vonulat legújabb termésének bemutatására. Kétféle színházfelfogás ellentéte tükröződik a témaválasztásból: az egyik a közönséget elringató „családbarát” színházé, a másik a véleménynyilvánítás szabadságát hirdető teátrumé. A te értelmezésedben miről árulkodik ez a két mondat?

– A no commentet olyan tévéműsorként ismerhetjük, amelyben olyan, általában negatív tartalmú, meglepő vagy elborzasztó képsorokat mutatnak, amelyek önmagukért beszélnek. Ezért a látszólag ellentmondásos mondatokból álló mottó felhívás arra, hogy igenis szólj hozzá, mondd el azt, ami fáj, amiről azt gondolod, nincs rendjén. Természetesen vannak olyan előadásaink, amelyek nem kifejezetten a politikai színház kategóriájába sorolhatók, de a legtöbb produkciónk az idén is felvállaltan beszél arról a valóságról, ami körülvesz bennünket. Én rendezőként, színházigazgatóként és fesztiválvezetőként továbbra is olyan angazsált, elkötelezett színházzal foglalkozom, amit nem kizárólagosan a politikai aktivizmus fémjelez. Ez elsősorban színház, aminek ugyan van politikai vonzata, de akciói mindig a művészet terepén maradnak, így próbálva hatni a társadalomra. Persze nincs szó semmilyen esztétikumba menekülésről, a fesztivál nem aktuálpolitikával foglalkozik, és nyilvánvalóan nem is kíván azzal foglalkozni, mivel az emberek problémái is csak közvetetten vannak összefüggésben azzal, minket pedig a különféle embertípusok problémákra adott megoldási kísérletei izgatnak.

 A fesztivál nyitóelőadásának mindig szimbolikus jelentősége van a rendezvény egészére nézve: az idén ez Oliver Frljić Ristić-komplexusa, mely a Szabadkán is hírhedt KPGT-rendező három darabjának újraértelmezési kísérlete. Érzékelsz-e valamilyen párhuzamot a saját színházi nyelved és esztétikai programot, valamint Ljubiša Ristićé között?

– Elég fiatal voltam akkoriban, amikor Ristić itt működött. Az én generációm számára talán zöldfülűségünkből eredően is az általa készített előadások túl konzervatívnak számítottak, később viszont dolgoztam a színházában, és őt akkor egyfajta mesteremnek, tanáromnak vagy mentoromnak tekintettem. A Jadran színpadot az ő igazgatása idején 1993-ban az én Hamletommal nyitották meg, hiába másítják ezt meg a könyvekben. Az persze más kérdés, hogy ezután a személye hogyan kompromittálódott a politikai szerepvállalása miatt.

Az pedig, hogy Szabadkán milyen híre van, nagyon érdekes jelenség, hiszen sok pozitív dolog is kötődik hozzá. Van egy egész réteg a városban, amely a nyolcvanas évek végén az általa megteremtett színházon szocializálódott, és erre előszeretettel hivatkozik is, mégsem látjuk a tagjait az előadásainkon, szellemi erőként, közösségként csak elvétve jelenik meg. Ugyanakkor rengeteg minden el lett hitetve az itteniekkel Ristić számlájára. Sokan például azt képzelik, hogy ő bontotta le a színházépületet. Ez tehát egy rendkívül komplex problémakör.

Annyit biztosan tudok, hogy utána évekig tartó munkára volt szükség, hogy újra kimondhassuk ebben a közegben azt a szót, hogy alternatív, de nem Ristić hibájából. Ez egy olyan represszív kultúrpolitikai időszak volt, amelyben ennek létjogosultságáért meg kellett küzdeni. Be kellett bizonyítanunk, hogy a kortárs színház is egy releváns művészeti irányzat, nem csak az, amely nem szól semmiről, és kvázi-tradicionalista nyelvápolás mögé bújva kényelmes kérdéseket tesz föl.

Függetlenül azonban attól, hogyan értékeli az utókor a szabadkai Ristić-ciklust, az mindenképpen jelentős időszaka volt a jugoszláv színháztörténetnek. És az ma nem egy jelentéktelen kultúrtér, úgyhogy ne nagyon ugráljunk. Az ő neve megkerülhetetlen a posztmodern, illetve a modern politikai színház területén, és ezt eddig senkinek sem sikerült kétségbe vonnia. Olyasvalamit képviselt, ami előtte – és sajnos hosszú ideig utána is – elképzelhetetlen volt. Manapság az emberek egy része megpróbálja egy kézlegyintéssel elintézni a darabjainkat, azzal a felkiáltással, hogy ezt már láttuk harminc évvel ezelőtt. Csak azt nem értem, akkor miért csinálják azt, amit száz évvel ezelőtt is. Furcsának tartom, hogy a kvázi-klasszikus színjátszást nem kérdőjelezik meg, de azt, ami túllép annak határvonalain, azonnal felülbírálják.

A Desiré szelekciója általában egy rendező opusa köré összpontosul. Az idei fesztivál tizenhat előadásából hetet rendeztél te. A sajtótájékoztatón úgy nyilatkoztál, ez a koncepció nem titkolt része, ezzel vállaltátok a radikalitást, amit ezek a produkciók képviselnek, és azt is, hogy e döntés miatt megbélyegeznek benneteket. Értek-e azóta támadások ezért?

– A rendezéseim nagyjából lefedik azt a régiót, ahonnan színházakat szoktunk hívni, a darabjaim pedig azokra a társadalmi problémákra reflektálnak, amelyek a fesztivál profiljába tartoznak. Most, hogy közelít a fesztivál, kezdek beijedni, hogy de hiszen a következő napokban én folyamatosan próbálni fogok. Nem saját magammal szeretnék törődni, mert ez a rendezvény nem rólam szól, a No comment ilyen értelemben azt is jelenti, hogy nem akarok magyarázkodni. Nem érdekem, hogy Szabadkán propagáljam magam, de valóban van egy olyan vágyam, hogy megmutassam az itteni közönségnek, mivel foglalkozom másutt, és ebből körvonalazható legyen, mit akarok mondani a munkásságommal. Egy-egy előadás azonban nemcsak a rendezőről szól, hanem az adott társulatról és a színészekről is, úgyhogy azt is mondhatnám, Elor Emina köré épül a fesztivál, mert több előadásban is játszik, vagy Irena Popović Dragović köré, mert több előadásnak is ő szerezte a zenéjét, vagy Gyarmati Kata köré, mert több előadásnak is ő volt a dramaturgja. Ez egy merész és szemtelen vállalkozás, tartottam is tőle, hogy a nézőket nem érdekli majd. Többen figyelmeztettek, hogy támadások fognak érni, és én erre visszakérdeztem, hogy de hát kik fognak támadni, amire nem tudtak válaszolni. Eddig nem is értek nyíltszíni bírálatok, sőt soha akkora érdeklődés nem volt a fesztivál iránt, mint az idén. Azokat pedig, akik megjegyzéseket tettek a hátam mögött, inkább a szakmai irigység vezérelte.

 A Kosztolányi Színház az idén ünnepelte a 21. születésnapját. Tekinthető-e a Desiré Urbán-központúsága egy korszak lezárásának, valami új kezdetének?

– Úgy hiszem, az a színházi nyelv, amit én használok, folyamatosan változik. Az elkövetkező egy évben nagyon sokat fogok dolgozni, de 2017-től lassabb iramra szeretnék váltani, több időt akarok fordítani egy-egy előadásra, hogy más színházakkal is együttműködhessek és más problémakörökkel is megismerkedhessek. Ez a szándék viszont nem kötődik a fesztiválhoz.

Neked melyik előadás a kedvenced az idei szelekcióból?

– A Desiré mögött álló team, Francia Gyula producer, Szerda Zsófia, Faragó Karolina, Tóth Hajna, a KDSZ csapata, Lukács Lilla, Gazsó Orsolya, a fesztivál kedvelői közül számos színházbarát és kritikus szokott súgni a darabok kiválasztásánál és a rendezvénnyel kapcsolatos ötletelés közben. Én akkor vagyok a legbüszkébb, amikor azt tudjuk mondani: „nézd, ez a szabadkai színpadon történik.” Amikor a közönségünkből valaki azt mondja, hihetetlen, hogy ezt itt láttuk, az tényleg szívet melengető érzés.

A Desiré zárásakor minden évben elhangzik, hogy nem tudni, lesz-e jövőre is pénz a megszervezésére. Anyagi okai vannak-e, hogy az idén észlelhető némi késlekedés a fesztivál időpontját illetően?

– Nem anyagi okai voltak ennek a minimális késésnek, bár tény, hogy a pénzügyek körüli hercehurca állandó pokol a számunkra. Még a törvény által nekünk ítélt költségvetési összeg lehívása is komoly akadályba ütközik, egy megalázó folyamat részeként az önkormányzattól szinte ki kell könyörögni azt. A város eddig végül minden évben teljesítette a kötelességét, nagyon remélem, hogy ezúttal is így lesz. Ez nem egy gazdag, inkább egy nagyon szerény büdzséből gazdálkodó rendezvény, ezért csak nyáron tudjuk véglegesíteni a programot, nem tervezhetünk előre. Nekem az idén már a 2018-as fesztiválon kellene gondolkodnom, miközben azt sem tudom, mi vár rám jövőre. Hiába trendi ebben az országban azt mondogatni, hogy európai módon kell dolgozni, ha a munka financiális része nincs európai módon biztosítva a számunkra. A bizonytalanság teszi kilátástalanná a helyzetet. És a politikai képmutatás…

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)