(Az előző rész tartalmából: Csütörtök este a VMMI oszlopcsarnokában találkoztunk, koccintottunk, örültünk egymásnak igencsak, majd egy Beszédes-féle frappáns „antimegnyitót” követően, Fekete J. Józseffel az élen azonnal neki is estünk – előbb nem az irodalomnak, hanem a zombori illetőségű Virág István fotóművész tárlatának, ezt követően pedig Ladányi István beszélgetését élvezhettük végig András Sándor emigráns íróval.)
Benes József és Virág Zoltán (Gergely Árpád felvétele)
MÁSODIK NAP
Míg ezen a napon a fesztivál tájolni is elindult a környéken – Ada, Topolya, Szabadka –, sőt, a Zentai Gimnáziumba is betért egy irodalmi kommandó –, addig a „stáb” a megszokott helyen ütött tábort, a Zentai Alkotóházban.
Az egy tucat HANGból aznap fél tucat kapott szót.
Délután negyed hét körül, amikor szeretettel üdvözöltem az egybegyűlteket a zEtna Irodalmi Fesztivál első másnapján, nos, igen szerény létszámot jelentett még ez az „egybegyűltek” – szerencsére cca. fél óra leforgása alatt megtelt a nézőtér, csupán az „elegáns tíz perc késés” tolódott ki némiképp.
Ha már előző este a rendezvény doyenjénél fejeztük be a programot, ezúttal Fekete J. J. a legifjabb vendégeinket faggatta. A porondon: Antalovics Péter, C. Kiss Tamás, T. Kiss Tamás. Fiatal tollforgatóinknak rengeteg mondanivalója van, ahogyan a moderátornak – és nekünk is – számos kérdése hozzájuk, így is van ez rendjén. Mindhárman dinamikusan fejlődnek, mást ne mondjak, T. Kiss Tükörtestvérét négyszer kellett újranyomtatni, C. Kiss pedig húszéves korára máris a Sinkó-díj büszke tulajdonosa – nincs hát okunk az aggodalomra az utánpótlást illetően.
Őket egy különleges isztriai pár fellépése követte Orcsik Roland vezényletével. Natalija Grgorinić és Ognjen Rađen kettősét az teszi különösen izgalmassá, hogy közösen írják a műveiket – kaptunk is ebből egy pikáns ízelítőt –, és Natalija bevallása szerint sokszor már maguk sem tudják bizonyos részekről, azt melyikük vetette papírra. Sokat és szívesen utaznak is, Amerikában is hosszú éveket töltöttek el, ahol kreatív írást is hallgattak, mostanában viszont inkább otthon töltik az időt – és a világ látogat el hozzájuk (most is velük tartott Szonga, a náluk vendégeskedő világjáró dél-koreai hölgy).
A nap végén Virág Zoltán beszélgetett a fesztivál képzőművész-vendégével, a nagy mesélőkedvvel anekdotázó Benes Józseffel, akinek Szarka Mandity Krisztina által megnyitott alkalmi kiállítását is megcsodálhattuk.
Vacsora után az előző naptól holtfáradt résztvevők hamar nyugovóra tértek, a frissen érkezettek viszont talán még ebben a pillanatban is az Etnogoldban csevegnek és koccintgatnak.
Kiss László és Orcsik Roland (Gergely Árpád felvétele)
HARMADIK NAP
Harmadnapra a kemény irodalomfüggő az alfa szinthez közelítve közelíti meg a helyszínt, aztán Orcsik ceremóniamester hamarosan felrázza – pedig a hivatalos műsor még el sem kezdődött. De hát egy vérbeli ipari sámán a humorban sem ismer tréfát, hamar ráhangol a témára. Ők következtek, Orcsik Roland és Kiss László, előtte titokban kértem tőlük egy kis szellemi pankrációt felüdülésképp, megkaptuk. Csendesen kezdték pedig, a Tiszánál, a nagy Tisza-költőknél, magánmitológiáknál, ám ez észrevétlenül átment elegánsan provokatív diskurzusba, amit filozofikus betétek árnyaltak. Szó emelkedett regényekről, verseskötetekről, a zenitre viszont számomra Orcsik Dezső-verseinél, karatekutyájának/-hoz írt költeményeinél ért el az idei fesztivál, pedig hallottam már őket máskor is. Most érhettek be a szívemben. Roland, várjuk a nagy Dezső-eposzt! Valami nagyon pozitív értelemben vett stand up poézis volt ez, amit a színpadon láttunk-hallottuk, valahogy így (is) kell ezt csinálni.
Őket Bozsik Péter és Zeke Gyula követte a porondon, kávéházas témáktól rugaszkodtak el, ami különösen izgalmas, főképp számomra, csak picit zsongított már az előadásmód, és az idei fesztivál mottójául választott Kocsis Zoltán-idézet jutott róla eszembe, azaz annak kifordított parafrázisa: még a legbonyolultabb beszéd is zenévé lészen.
Markó Béla és Elek Tibor (Gergely Árpád felvétele)
Aztán erre jött még két csemege, Markó Béla és Elek Tibor, illetve Dragomán György és Józsa Márta beszélgetése, ám eddigre részint végképp kitört belőlem a nyers gonzóság, részint idáig talán már az olvasót is kifárasztotta a töményen adagolt szépirodalom ezen az oldalon, így át is térnék az utolsó HANGra, a firHANGra, ahogyan ezt Beszédes Pistánk oly szépen kitalálta. (Volt még előtte egy pazar vacsora, ám abba nem merek belemerülni, mert Mózes barátunk többek között olyan húsgombócot rittyentett, ami egy teljes oldalt érdemelne – lesz is szó még róla a lapban!)
Tehát a végén: zene. Picit sajnálom, hogy ilyenkorra a nagyérdemű rendszerint már hazamegy, másrészt jó ez így immár valóban családias légkörben. Impróból – mi másból? – indult most is. Két rész Zyntharew, két rész Holdbázis, egy rész Mécsvirág, egy rész Alkotóház – kiegészítve azért egy múzsapillantással –, egy rész szőlőmagolaj – és persze habként a tortára: dobSzerda. A belilult tenyeremet vagy az összekaristolt ezüstgyűrűmet fájlaljam inkább? A világösztön kiugrasztása. Káprázatos.
Vale!
