Egy közepes ampullányi morfium az én fejemnek is jót tenne valószínűleg, ó, ezek a premierek a színházban!… Testes borok és bódító aurájú nők. Egyik a színpadon, másik a nézőtéren mellettem… de mindenütt, mindenütt körös-körül. Brenner doktor, tökéletesen megértelek! Közben pedig fekete epe csorog abból a magas Égből, belecsavarodik a gyomrom, amikor Virág kiissza a lavórból, számomra ez a legmegrázóbb jelenet – pedig torkot is vágnak, spriccel a vér. Nőt is fojtanak. A béka pedig, amikor a szekrényből előplaccsog, mély torokhangon felnyerít… Stephen King-filmadaptációba illő, így nézne ki egy jó S. K.-mozi, ha egyszer valaki végre rendesen megrendezné. (Például a Cujót, de ugorgyunk már. Mint egy jól dresszírozott kétéltű.)
Titkon reméltem, az autentikus afteren rántott békacomb – vagy békával töltött barack, esetleg barackkal töltött béka, à la Galla Miklós – és mákhéjtea lesz a menü, de a lassan szaglani kezdő drabális sertésfejet is meg lehetne sütni minden alkalommal, no de utóbb a fekete levessel és magával a békakuruttyal is tökéletesen jóllaktam, a szendvics és a bor – valamint Hannibal (ante portas a.k.a. foyer) kísérőzsolozsmája – csak a hab volt eme fekete tortán. Csáthi élmény volt az estém torokszorulásig. Brenner doktor második unokatestvére emlékezik…
Formabontásként a jelmezzel kezdeném a dicséretet. A minimalista díszlet mellett erőteljesen kidomborította az érzelmi intenzitást pazar színekkel és formákkal, Rutonić Róbert, vastaps! Feketével indít az első kép – az Égből, ugye –, majd ezt követi a vér vöröse a disznó/ember torkából előpumpálódva, a fehérre mázolt szék… és persze végig ott a vér komplementereként a béka (sötét)zöldje. Zöld hús. És akkor besorakoznak a szivárvány színeiben szikrázó szellemalakok, káprázatos! Azt is azonnal megbocsátom, hogy a morfium ásványi szintjén nem jellemzőek ezek a pszichedelikus látomások – saját tapasztalat (is) –, inkább gyorsan a delírium számlájára könyvelem el őket, és gyönyörködöm, gyönyörködöm, gyönyörködöm.
Aztán a zene. Milan Vejnović. Minimalista. (Leszámítva a „kusturicás” danászásokat.) Pink Floyd: Signs of Life. Nem nyúlás szintjén, csak ez a nagy kedvencem volt az első asszociációm. Príma.
A fiatal szabadkai rendező, Andrej Boka nemrég látott rövidfilmjével (Ha majd nagy leszek) nem győzött meg – kevés is az a néhány perc, hacsak nem Wenders rendez) –, most viszont abszolút. Inkább apró jelzések, mint széles és hatásvadász mozdulatok, amik ezt a stílust gyakran sajnálatosan jellemzik. Remek mértékérzék. Hogy mennyire A béka című novella (és a Napló) feldolgozása ez a darab, döntse el mindenki – de hogy nagyon Csáth, az kétségtelen. És te, barátom. És én. Tat tvam asi. Nincs apelláta.
És a társulat. Ők is most győztek meg először. Most értek be. Vagy ilyen az én ízlésem. Vagy egyszerűen csak egy ilyen darabra volt szükség, ahol nem a szenvedély a döntő. (Sőt. Zömmel inkább elidegenítő jeleneteket látunk a színen.) Mert azt még nem láttam tőlük. (Persze nem voltam ott mindegyik színdarabon.) Most sem – de itt nem is volt rá szükség. Precízen végrehajtott mozdulatok, gesztusok, mimika. „Csak” ennyi. Mesterien megvalósítva. Csillagos ötös (ha már a csillagos Eget nem láthatjuk, azt tintafekete felhők takarják.) Valahogy így. Köszönöm.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
