2024. április 25., csütörtök

„Fel se tudjuk mérni, milyen gazdagok vagyunk”

Szeretek ide betérni Zentán, a Posta utca sarkán. Akkor is, amikor valami rendezvény zajlik lent az oszlopcsarnokban, de akár egy rövid beszélgetésre, mint ezúttal is, vagy ha valami könyvritkaságot keresek. Már maga a látvány is lenyűgöző, egyedi a hangulata. (Remélem, erről a fényképeink is tanúskodnak.)

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 2005-ben úttörőnek számított a hasonló jellegű intézmények sorában szűkebb pátriánk területén, ezáltal mintát nyújtott a többi itt élő nemzet számára is. Lassanként begyűjti mindazt a szellemi kincset, amit 1918. óta itt a magyarság létrehozott, ugyanakkor maga is foglalkozik még kötetek megjelentetésével, színésztáborok és különböző, Kárpát-medence szintű konferenciák szervezésével, folyóiratok, heti- és napilapok digitalizálásával, vagy a pécsi képzőművészeti karral közösen művészet- és műemlékvédelemmel, és sorolhatnánk. Kaszás Angélát, az intézet könyvtárosát kértük fel, hogy avasson be bennünket az elmúlt tíz év munkájába, valamint az intézmény további terveibe.

– Számos projektben vettünk részt az elmúlt időszakban, ezek közül mindenképpen kiemelném az 1941–48. közötti korszak kutatását, amely adatkezelésből, a kapcsolódó irodalom begyűjtéséből, digitalizálásából, a Magyar–szerb Akadémiai Vegyes Bizottság kutatási eredményeinek feldolgozásából, az adatok honlapra való feltöltéséből áll. Ugyanígy fontos megemlíteni az amatőr színjátszás támogatását. Például a MadT tábort idén nyolcadszor szerveztük meg, ahol nyaranta egy tíznapos program keretein belül elsősorban diákszínjátszókat képezünk hazai és magyarországi szakemberek segítségével. Pontosan tetten érhető, hogy amióta ezek a programok futnak, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának színvonala emelkedett, ezenkívül a népszínműveken kívül azóta más darabok is előkerülnek a repertoárjukban.

A digitalizálásról Angéla hosszasan mesél, hiszen ez is egy nagyon fontos – és nem utolsósorban hatalmas – munka, amit szintén itt végeznek. A Kalangya digitalizálásával kezdődött, azóta honlapjukon elérhető már a Híd folyóirat összes évfolyama, ugyanígy az Üzenet és a Létünk is. Folyamatban van az Aracs és a Bácsország digitalizálása is, de hamarosan sorra fog kerülni a Hét Nap és a Magyar Szó is – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Vajdaságban magyar nyelven megjelent és megjelenő összes könyv is lassanként feldolgozásra kerül. A VMMI könyvtára egyébként is speciálisnak tekinthető, hiszen először itt gyűjtenek össze mindent, ami a Vajdaságban magyarul megjelent. Nem könnyű mindenhez hozzájutni, hiszen a vajdasági könyvkiadás a múltban is meglepően gazdag volt, de szerencsére sokan nekik – tehát mindannyiunknak! – adományozzák a könyvtáruk egy részét, így járt el többek között Jung Károly, Szeli István, Gerold László. Mindennek köszönhetően igen sokan meglepődtek már, hogy milyen ritkaságok is rejtőznek a polcokon. És persze az intézet maga is jelentet meg könyveket.

– Legalább hetven könyvet adtunk ki az utóbbi tíz évben, változatos tematikában, de főleg tudományos irodalmat. Legutóbbi jelentős kiadványunk a Forummal közösen a Széles a Duna, ami a bácskertesi népdalok gyűjteménye Bodor Anikó hagyatékából. Készülőben van egyébként a Vajdasági magyar népdalok ötödik kötete is, mivel Anikó ötkötetesre tervezte, de sajnos az utolsóra már nem volt ideje életében. Több sorozatunk is van, például a VersZene, amelyben eddig Domonkos István, Verebes Ernő és Sziveri János munkái jelentek meg papíron és CD-n, vagy az Emlékezet, amely laikus önéletírók műveit tartalmazza. Szinte hihetetlen, micsoda energiával és tehetséggel írták le az életüket ezek az emberek, akik közül nem egy csupán három-négy osztályt végzett. Ebben a sorozatban jelent meg egyébként Müller Teréz önéletrajza, aki nem más, mint Aleksandar Tišma nagyanyja. Kilencven éves korában írta meg ezt a könyvet, sajnos nagyon röviden.

Ő átélte a „hideg napokat”, és az az erőssége, hogy nincs benne ítélet, csupán ábrázol. Tényleg döbbenetes. További sorozatunk még a Délvidéki soroló, ahol Mák Ferenc és mások segítségével elfeledett értékeket gyűjtünk össze. Vagy a Színjátéktár, amely nemrég indult, eddig Szegedi Szabó Béla drámakötete jelent meg, és most van folyamatban Brestyánszki Boros Rozália munkáinak kiadása. De tervezünk még egy sorozatot a mártíriummal kapcsolatban is elindítani, ahol a 41–48-as korszakkal foglalkozó művek jelennének meg. Hiszen a hivatalos történelem álláspontját ismerjük ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, de mennyivel más azoknak az embereknek a szemszöge, akik mindezt személyesen átélték…

Nem kicsi munka tehát, amit az intézetben végeznek, ehhez képest sajnos nincs hozzá túl sok emberük. Kezdetben öt munkatárs dolgozott itt, mára 12-13 alkalmazottjuk van, ezek közül nem mindenki állandó jelleggel. Munka pedig lenne több is, ötleteik vannak, rengeteg kutatási téma létezik, amit el kellene végezni. Többek között szociológusra is szükségük lenne.

De sajnos őket is elérte a létszámstop. Ugyanakkor helyhiánnyal is küzdenek, mert sok-sok anyag összegyűlik, egyre szaporodik – rengeteg érték van a Vajdaságban, fel se tudjuk mérni, milyen gazdagok vagyunk, mondja Angéla –, ami persze nagyszerű, viszont tárolni is kell valahol. Ezt egyelőre több helyen, Zentán szétszórva oldják meg, szerencsére, és remélhetőleg hamarosan, a volt laktanyában kapni fognak raktárhelyiséget. Hagyatékokat is fogadnak, megtalálható itt többek között Deák Ferenc, Bodor Anikó könyvtári hagyatéka, ezek elhelyezésében is nagy segítségükre lesz az új raktár.

Amikor megkérdezem, mik azok a kincsek, különlegességek, amik fellelhetők az intézményben, azt a választ kapom, hogy ez nehéz kérdés, hiszen mindenki mást tart kincsnek, viszont rengetegen jönnek, akik keresnek egy-egy vajdasági magyar könyvet, amit sehol máshol nem találnak, és elcsodálkoznak, hogy „hű, itt még ez is megtalálható!” Elmondhatjuk hát, hogy ez az egész a teljességében egy hatalmas kincs.