Ujházi Tamás fiatal zentai (élet)művész a helyi gimnázium után először Szegeden próbálkozott az orvosi fakultáson, majd átigazolt a közgazdaságira, ahol most végzős. Időközben volt egy rövidebb kiruccanása Svájcban is, ahol villanyszerelőként próbálkozott, mivel ott ez hiányszakma. Villámsebesen elvégezte ez okból a szakiskolát Adán.
A svájci intermezzo után visszatért a zenéhez, amit tizenhárom éves kora óta művel. Jelenleg a zentai November 11. általános iskolában tanít németet – és persze csütörtökönként főz a Zen kávézó udvarán. Van két zenekara, az UpRize és a Sin Seekas, nagybőgős felvételire is készül időközben. Saját bevallása szerint unatkozni egyáltalán nem szokott…
…és persze mi, a Zen törzsvendégei sem szoktunk soha unatkozni ezeken a „főzőcskézős” estéken. Tamás télen-nyáron, tikkasszon kánikula vagy essen ónos eső, minden héten készít nekünk bográcsban vagy parázson valami finomságot, de olyat, hogy tényleg mind a húsz ujját megnyalja utána az ember. Megesett már például, hogy engem a végén szinte úgy kellett kihalászni az üstből, mert a babgulyás utolsó morzsáit sem hagytam kárba veszni. A vacsorák után pedig a szakács átvált fakanálról basszusgitárra, a többiek is megragadják a hangszereiket, és indulhat is az örömzene!
Tamás rendkívül szerény ember, amikor egy cikkemben egyszer mesternek tituláltam, zavarba jött, tiltakozott… saját bevallása szerint egyszerűen csak szeret főzni, és úgy gondolja, néki sokkal nagyobb élvezet, amíg elkészíti a vacsorát, mint nekünk, amikor befaljuk azt. Efelett azért el tudnék vitatkozni… Mindenesetre egy bizonyos: szívvel és lélekkel műveli úgy a konyhaművészetet, mint a muzsikálást. És úgy is mesél ezekről a témákról.
– Ebben a pillanatban miféle finomság készül itt a bográcsban?
– Ebben a pillanatban grízgaluskát – avagy noklit, ahogy a nagyanyám mondta – állítok össze: tojás, só, bors, petrezselyem és gríz. Ez lesz a betét a mai menüben. Törtei Gabi barátom elkezdett japán fürjet tenyészteni, és a múltkor azon agyalgattunk, mit lehetne a hússal kezdeni. (Ezt a fajt a rendkívül egészséges tojásáért tartják – a szerző megj.) Így jutottunk oda, hogy a ma esti vacsora tárkonyos fürjragu lesz.
– Tehát akkor nem leves? Mert szerintem ebből a madárból az a legfinomabb…
– Valójában leves lesz, sűrű leves… de ez a poén, hogy előre soha nem tudni pontosan, mi is lesz a végeredmény.
|
Nevenincs sült á la Ujházi Tamás Veszel 2-3 kg sertéslapockát, 2 zacskó pisztáciát, császárszalonnát, fokhagymát. Ez utóbbiakkal sűrűn bespékeled a húst. Vékony szelet szalonnákkal az egészet betekered. A krumplit nagyobb darabokra vágod. Mindezt elrendezed a tepsiben, és megszórod még szalonnakockákkal. Fóliával lefeded, és 180 fokon 2 órán át sütöd. A végén fólia nélkül még visszateszed negyed órára, hogy szépen megpiruljon. Isteni az íze, és nem utolsósorban rendkívül gusztusos, amikor felszelve tálalod. |
– Igen, azt észrevettem máskor is, hogy az improvizáció ezeken az estéken nem csak a vacsora utáni örömzenélések jellemzője. De a konyhaművészetben is többek között éppen ez az izgalmas… Mezei Szilárdnak olvastam egyszer egy figyelemreméltó gondolatát, hogy amit a kottákban lejegyeztek, szigorúan megadva tempót, hangnemet, mindent, az csupán egy irányelv, egy ötlet, aztán te játszd, ahogy érzed. Úgy vélem, ugyanez vonatkozhat a gasztronómiára, a konyhai receptekre is…
– Mindenképpen! Bakos Oli barátunkkal beszélgettünk nemrég erről. Megszerezték valami díjnyertes ajvár receptjét, néhány évig pontosan úgy készítették el, ahogyan írva volt, de valamiért nem voltak vele teljesen elégedettek. Utána megváltoztatta a hozzávalók arányát, és mindjárt sokkal jobb lett az eredmény, legalábbis Oli szájíze szerint.
– Bizony. Magam is szívesen játszom ezt a nüánszokkal, úgy a zenében és az irodalomban, mint a konyhában. Imádok kimenni a piacra, az illatok és színek kavalkádjába, amikor még csak halványan dereng a fejemben valami receptötlet, például egy olaszos tésztáról, és az intuíciómra bízom, melyik zöldséget veszem meg előbb, ahhoz milyen húst illesztek a receptbe és így tovább. A fürjek egyébként jól vannak?…
– A fürjek tegnap ilyenkor még vidáman rohangáltak, de este már elhozta őket Gabi megtisztítva, amikor összejöttünk a szokásos jamelésre. Ott találtuk ki azt is nagyjából, hogyan fog ez itt ma kinézni. Egy adagban lesz egy fürj és három főtt fürjtojás, abból is hozott százat. Lesz még benne zeller, petrezselyem, sárgarépa, emellett hoztam még fagyasztott zöldségkeveréket is, a horgosi leves fantázianevűt, tartalmaz borsót, karfiolt, zöldbabot…
– Amikor ilyen sokféle összetevőt előkészítesz, meg tudod állni főzés közben, hogy valamelyiket kihagyd?
– Hú… nem nagyon. Szeretek az egyes hozzávalókkal egyesével elpepecselgetni.
– Örökölted a tehetséget és a sütés-főzés szeretetét?
– Az egész az édesapámtól jött. Nálunk hétvégenként rendszeresen ő sütött vagy főzött kint az udvaron, én pedig már kiskölyök koromban is ott sündörögtem körülötte. Először csak figyeltem. Ő pedig magyarázott az éppen készülő ételről. Abban pedig megegyeztünk, hogy azok a legjobb kaják, amik bográcsban készülnek, pirosak és amiket kanállal kell enni. Ebbe persze igen sok minden belefér: paprikások, gulyások, pörköltek, babételek…
– Itt a Zenben mikor indult ez a remek gasztrojáték, amit utóbb Torkos csütörtöknek neveztetek el?
– Ez már a második nekifutás. Évekkel ezelőtt pincérként dolgoztam itt, és vasárnaponként kezdtünk el egy olyat, hogy „ki mit hoz, azt forgat”. Rács és szén volt helyben, aztán amit találtál otthon, azt elhoztad, megsütötted. Utána mentem Svájcba, aztán amikor hazajöttem, ismét elkezdtem „bedolgozni” a Zennek, és rájöttem, hogy egészen sok ember jár ide, akiket érdekelnének a főzőcskézős estek. Ez utóbbi körülbelül egy éve zajlik. Először tizen-egynéhány embernek szóltam, most ott tartunk, hogy van egy ötven-hatvan emberből álló alapbázis, akik közül mindig eljön, aki éppen ráér, úgy húsz személy egy-egy alkalomkor. Igyekszem változatosan főzni. Egyébként olyan is előfordul, hogy más a szakács. Viszont elég gyorsan megfordul a kör: lucskos káposzta, bab, ilyen pörkölt, olyan pörkölt… ezek a legnépszerűbbek. De ennek a fürjnek most különösen örülök, mert ilyen még nem volt.
– Valóban nagyon népszerűek ezek az estek, tőlem is sokan érdeklődtek már, hogyan lehet a körbe bekerülni. Te viszont „családias” hangulatúnak szeretnéd megtartani, egyáltalán nem próbálsz belőle „bizniszt” csinálni, hiszen a beszerzési árat dobjuk össze…
– …néha még mínuszba is jövök ki…
– …milyen a kapcsolatod a pénzzel?
– Elég rosszban vagyunk… Talán több időt szánhatnék pénzkeresésre, de jobban szeretek zenélni, főzni… inkább élek, mint hogy pénzt keressek.
– Leginkább úgy zajlanak ezek az esték, hogy elkészül a vacsora, megesszük, aztán egyszer csak elkezd szólni egy hangszer, csatlakoznak hozzá a többiek, indul a zene…
– Szerintem ez igazán kézenfekvő. Vacsorázunk, közben meg is iszunk valamit, én itt lakok szemben, a zeneszoba tele van hangszerekkel, átlépünk, áthozzuk… és muzsikálunk.
– Egyébként mi a kedvenc ételed? És melyik az, amit készíteni a legjobban szeretsz?
– Főzni a már említett „bográcsos-piros-kanállal evős” kajákat szeretem leginkább. Enni pedig a halételeket. Sülve, főve egyaránt. És még azt is, amire úgy mondják: „nem baj, ha nyúl, csak röfögjön”.
– Életed legnagyobb gasztroélménye?
– Muszáj pozitívat mondani?
– Dehogy.
– Svájcban történt, a főnököm meghívott fondüvacsorára. Ez úgy nézett ki, hogy fél kiló vegyes sajtot összefőztek fél liter fehérborral, utána a pálcikát beleszúrtad a pirítóskockába, ezt előbb belemártottad a pálinkába, utána a fondübe… én olyan részeg voltam a végére…, fura részeg… pedig nem ittam hozzá semmit. Nem szeretném megismételni, de nagy élmény volt.
