Sokkal pontosabban és célszerűebben működik a Természet vagy a Teremtés – kinek-kinek legyen a hite szerint –, mint azt eddig vallottuk. Alig 1-2 nemzedéknyi ideje a tudós professzorok órákat szántak előadásaikon az emberi rudimentális, magyarul csökevényszervek ismertetésére.
A lista élén a sebészek réme, a vakbél vagy féregnyúlvány és a garatmandula állt, majd követte a mellkas csecsemőmirigye, a thymus, a tobozmirigy agyunkban, a fület mozgató izmok, a sort pedig a férfiak mellbimbója és a farkcsontmaradvány zárta annak bizonyságaként, hogy az emberi életmód megváltozása szerveink lassú, de végleges elsatnyulásához vezetnek. No de – tette fel a kérdést egy kétkedő kutató, bizonyos D. G. Scott – mivel magyarázható az, hogy minél magasabb főemlősi szinten vizsgáljuk a vastagbélből kiágazó vakbelet, ezt a „satnya”, 10–12 cm hosszú, vastagabb gilisztához hasonlítható bélmaradványt, az annál fejlettebb, nagyobb és jobban elkülönül a vastagbéltől? Miért éri el fejlődésének tetőpontját a gorillánál és az embernél, ahelyett hogy végleg eltűnne, ha már semmire sem alkalmas, kivéve a sebészek bosszantását? Miért tart fenn a célratörő evolúció egy olyan működésképtelen szervet, amelynek semmi szerepe az élő szervezetben?
Módosuló álláspontok
Nincs abban semmi különös, ha a tudomány időről időre módosítja álláspontjait. Kimondta már Hérakleitosz, a görög filozófus, hogy minden folyik. Kétszer egymás után nem léphetsz ugyanabba a folyóvízbe, panta rhei, azaz az egyetlen állandó világunkban a változás maga. Változnak a törvények, a politika, sőt az alapvető emberi ismérvek következményeként maguk a politikusok is. Nincs abban szégyen, ha a medicina még 100 évvel ezelőtt feleslegesként jelölte három legkisebb lábujjunkat, vagy a biológia haszontalan csökevényként jellemezte a strucc szárnyait. Ma egy olyan álláspont dominál a tudomány világában, mely szerint csökevényszervek nem is léteznek – illetve a kifejezés idejétmúlt –, csupán tudásunk hiányosságának függvényei. Például nyilvánvaló, hogy az agyalapi tobozmirigy feladata a melatonin termelése, amely nemcsak az alvást irányítja, hanem véd a korai öregedéstől is. A három kisebb lábujjnak szerepe van az ember stabil két lábon járásában, a thymus immunitásunk kifejlesztésében játszik döntő szerepet gyermekkorunkban. A garatmandulák, amíg tehetik, védenek a bakteriális és vírusos fertőzések ellen. Csak akkor javasolt eltávolításuk – a 30–40 évvel ezelőtti divattal ellentétben –, ha sokszori fertőzés után már nem tudják ellátni feladatukat. No és a férfiak mellbimbója? Az talán nem csökevényszerv? – érvelnek egyesek. Senki sem állítja, hogy funkciójára a mai napig választ tudnánk adni; ahhoz azonban, hogy csökevénynek tituláljunk egy szervet, annak valamilyen funkciója lennie kellett egykor. A férfiak mellbimbójának esetében ilyen szerepről nem tudunk. Egyesek „dizájn”-elemnek tekintik, mások az emberi magzat alapvető genetikai tervrajzára hivatkoznak. Hasonlóképpen nincs tudományos magyarázat arra, hogy a farkcsontocskáknak lenne bizonyos szerepkörük, ami nem zárja ki ennek ellenkezőjét. Újabban viszont gyökeresen megváltozott a nézet a vastagbélből kitüremlő féregnyúlványról.
A vakbél
A leggyakrabban műtött, sokszor a hasi operációknál mellesleg „kidobott” féregnyúlvány igenis hasznos az emberre nézve, ha nem is létfontosságú. A legújabb kutatások szerint semmiképpen sem tekinthető egy nagyobb emésztőszerv összezsugorodott maradványának, amint azt még a 20. század második felének orvosi tankönyvei bizonygatták. A Duke Egyetem orvosi kutatócsoportja részleges vizsgálat alá vette ezt a szervet, és ténykedésük meglepő felfedezéssel járt. A féregnyúlvány, népszerűbb nevén a vakbél, valóban elvesztette néhai funkcióját, de idővel új fontos tulajdonsággal pótolta a kiesést eredeti szerepköréből. Fontos feladata van a gyomor és bélrendszer olyan problémáinál, amelyeknél a természetes bélflóra károsodik vagy megsemmisül. Ilyen esetekben a bélflóra hasznos mikrobáinak menedékül szolgál, s inkubátorként működve segít a beteg bélrendszer egyensúlyának helyreállításában. Eltávolítása látszólag nincs semmilyen hatással egészségünkre, de ha az 1800-as években élnénk – mondják a kutatók –, amikor nem ismerték a sérült bélflórát helyreállító gyógyszereket, a probiotikumokat és szerepüket, vagy egy olyan országban, ahol nincsenek szennyvízrendszerek, bizony megéreznénk a hiányát. Ezzel együtt modern világunkban a gyulladt vakbelet természetesen el kell távolítani. A legtöbb biológus ma így fogalmaz a témánkban feltett kérdésben: az ember csökevényszervei nagyrészt elvesztették eredeti szerepüket, de fenntartanak ideiglenes funkciókat, vagy azokat újakkal cserélik fel, ily módon igazolva azt, hogy testünkben nincsenek felesleges, értéküket vesztett szervek, s egyben hitelesítve Hérakleitosz tanának summáját: a panta rheit.
