2024. április 19., péntek
SZÓRVÁNYLÉTBEN (17.)

Majdány és Rábé

Az Árpád-kori települések lakói abban bíznak, 2020-ra megnyílik a határátkelő, és lesz ott néhány munkahely számukra is

Keskeny úton haladunk Egyházaskérről Majdány és Rábé felé. Csöndes minden. Csak a természet hangja vesz körül bennünket, amelyet – amerre megyünk – megtör az autónk berregése. Hallgatunk az úton mi is. Nyár van. Aratás ideje lassan. Nézem a gabonatáblákat. Nem látok búzavirágot a kalászok között. Eltűnt az évtizedek egymásutánjában?

sten hozta a jó szándékú arra járót (Fotó: Gergely József)

sten hozta a jó szándékú arra járót (Fotó: Gergely József)

Ismerős ez a kihaltnak tűnő világ. És nemcsak azért, mert jártam már errefelé sokszor, hanem azért is, mert régóta ez a hangulat vesz körbe bennünket: a bánáti szikes halovány vadvirágainak küzdelme a létezésért.

Majdány és Rábé, a magyar–román–szerb hármashatárnál levő két észak-bánsági falu szinte összeér, közigazgatásilag egy helyi közösséget alkot, Törökkanizsához tartozik. Egyházaskér felől régi magyar nevén Magyarmajdányra érkezünk először, ott van a helyi iroda is. Nem kell kopogtatni, Makra Péter, a helyi közösség elnöke és Vas Verica tisztviselő az utcán várnak bennünket. Köszöntenek, ahogy otthon tanulták.

– Aki nagyobb közösségből jön, ahol nem ismer mindenki mindenkit, annak nehéz alkalmazkodnia. De mi helybeliek vagyunk, nálunk még köszönnek egymásnak az emberek, a gyerekek átadják a helyüket az idősebbeknek, és nem beszélnek tiszteletlenül a felnőttekkel – válaszolja Verica föl sem tett kérdésemre, aztán már sorolja is az adatokat. – Majdányt 184-en, Rábét 93-an lakják. A gyerekek száma 41. A két falunak 120 háztartása van. Az első, második és harmadik osztályosok összevont tagozatra járnak Molnár Rózsa tanítónőhöz. Ők hatan vannak. Felsőbb osztályokba és középiskolába a környező városokba utaznak a diákok. A szintén hat óvodással Leona Popov foglalkozik. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megmaradjon az óvoda.

Az üres, romos, eladó házak egyike (Fotó: Gergely József)

Az üres, romos, eladó házak egyike (Fotó: Gergely József)

Aztán még elmondja, a helyi közösség sikeresen pályázott tavaly, így a magyarországi támogatásból teljesen ingyenesen biztosították a gyerekek étkeztetését, és óvodafölszerelést is vásárolhattak.

Nevetve jegyzi meg, ilyen kis közösség nem engedheti meg magának, hogy szégyellős legyen, ezért ha kérni kell, hát ők kérnek. Küzdenek a megmaradásért. Kérdezem, hogy az iskola befejeztével visszajönnek-e a fiatalok. Verica kicsit mérlegeli a választ.

– A munkalehetőség nagyon kevés. Azok maradnak itt, akiknek olyan gazdasági hátteret tudtak biztosítani a szülők, amelyből építkezhetnek. Van néhány család a faluban, amelyben maradtak a gyerekek, ők nagyobb földterületen gazdálkodnak, több jószágot tartanak. A mezőgazdaság lehet alternatíva, de jelenleg a fiatalok többsége azt nézi, hogyan léphet tovább. Azért van néhány többgyerekes fiatal család is, ami reményt ad. Tavaly év végén és az idén öt baba született. Ez egy jó év!

Makra Péter sasülési születésű, rábéi lakos, a szóban forgó két falu polgármestere büszke szülőhelyére. Bálint Sándor szerint a szabadságharc után Majdány és Rábé között létrejött gányótelepen szinte mindenki a Makra családnevet viseli, amely a legősibb magyar nevek egyike. Rábéról pedig tudjuk, hogy Árpád-kori település.

Kopjafa – 2011-ben volt 755 éves Rábé (Fotó: Gergely József)

Kopjafa – 2011-ben volt 755 éves Rábé (Fotó: Gergely József)

A Csanád nemzetség birtokolta, egyik fele a Thelegdyeké, másik a Makófalviaké volt. Hogy hányan lakták akkortájt, arról nincsenek adatok, de 1333-ban a neve szerepelt a pápai tizedjegyzékben, papja 5 garast fizetett a pápának. De a polgármester nem erről mesél, hanem a szövetkezetről, az idegenekről és a nehéz munkáról.

– Az ötvenes években létrehozott majdáni szövetkezetet tönkretették. Most a Matijević nagyvállalkozó használja. Eljönnek ide nagy gépekkel, pár nap alatt elvégzik a munkát, csak két őrt hagynak itt egész évben. A szövetkezet megszűnése után a falubeliek jó esetben egy évig kaptak munkanélküli segélyt, aztán meg „jó éccakát”. A fiataloknak nem nagyon van választási lehetőségük, mert vagy itt tengődnek a faluban, vagy elmennek. A másik nagyon nagy probléma, hogy a lakosságnak, mondhatjuk, hetven százaléka hetven év körüli.

Próbálok ellenkezni, mondom, hogy öt kisbaba van a faluban.

– Van, van – bólint. – Gyönge eredmény ez, nagyon gyönge.

A családok a háztáji mellett főleg kukoricát, búzát, napraforgót termesztenek. Az utóbbi években árpát is.

– Paprikát is termeltem az Alevának néhány évben, de az utóbbi időben olyan rosszak voltak a föltételek, hogy inkább elvittem Martonosra – ezt is a polgármester mondja. Visszatérek korábbi beszélgetésünk témájához, hogy milyen az élet a faluban. Kérdezem tőle, lát-e valamilyen jövőt, jobb kilátást, ami reményt adhat.

– Hogy megmarad-e a falu hosszú távon? Mindenki bízik abban, jómagam is, hogy 2020-ig megnyílik itt a határ. Aztán hogy mi haszna lesz ebből a falunak... Talán pár munkahely megnyílhat ennek hatására. De akik Magyarországról itt jönnek át, azok sem itt fognak vásárolni, hanem elmennek Zentára, Kanizsára, Kikindára.

Verica is kételkedik. Majd jönnek a különféle menedzserek, és betöltik azt a pár munkahelyet. Nem a falubelieknek lesz ez munkalehetőség.

– A fiatalokat valahogy ösztönözni kell arra, hogy itt maradjanak. Én arra neveltem a fiaimat, hogy tudják, mit jelent becsületesen, keményen dolgozni. Ha ők azt látják, hogy fönn tudok tartani egy családot, és normális életet biztosítok a gyerekeimnek a munkámból, a földből, jószágból, akkor nem mennek el a bizonytalan néhány hónapos munkaszerződéseket megkötni. Hogy az itt maradáshoz a vámmentes övezet hozzásegít-e bennünket, azt nem tudom. Nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy még azt a kevés kis földünket is kisajátítják. Amit kapok érte, azért vagy tudok venni másikat jó helyen, vagy nem.

A megoldásokról beszélgetünk. Mi lenne a megtartó erő? – nézek Vericára.

Morzsolás Majdányon (Fotó: Gergely József)

Morzsolás Majdányon (Fotó: Gergely József)

– Olyan mezőgazdaság-politikát kellene visszahozni, amely a kisgazdaságokat támogatja. Nem mindig a nagyokat tömni! Mert nem teremtenek azok sok munkahelyet. Helyi példánk is van. A vállalkozó azt ígérte, hogy helyi munkahelyeket teremt. Egyetlenegy munkása sincs a faluból. Ökogazdálkodásban, minifarmokban is lehetne gondolkodni például.

Azt írtam a bevezetőben, csönd van a környéken. Hétvégén, amikor nem dolgoznak az olajkutak munkásai, tényleg csönd van. Így volt ez azon a szombaton is, amikor mi arra jártunk. De hétköznap a falu határában megállás nélkül fúrnak, keresik az új olajkutakat, pumpálják a naftát a bánsági földek alól. Sajnos azonban ezek a lelőhelyek édeskeveset jelentenek az itteni falvaknak. Megint Verica válaszol.

– A 13 millió dinárból, ami nafta után a tavalyi évre jár a törökkanizsai községnek, 500 ezer dinárt kapott a majdányi helyi közösség. Ez nem sok mindenre elegendő. Pedig a gépek tönkreteszik az utainkat. A poharak kocognak a konyhában, amikor ezek a nagy munkagépek a közelben haladnak el.

A helyi lakosságból alig húszan vannak munkaviszonyban. Kereskedők, ápolónők, munkások. A helyi járulékot sem szavazták meg, mert úgysem jelentene sokat a közösség életében, a családoknak viszont az a pár száz dinár is számít.

A közösség szerencsére egyre összetartóbb. Bár Majdány és Rábé között van valamiféle rivalizálás, de ez régtől így van. Mivel szeretnék összekovácsolni a két falut, közös falunapot szerveztek.

– Az itt élő emberek is megérdemlik, hogy szórakozzanak is, és egy ilyen mulatság által könnyebben simulnak a viszonyok. Tartottunk fölvilágosító programokat is. Hiszen meg kellett tanítani a gyerekeinket, hogyan viselkedjenek az idegenekkel, milyen információt nem adhatnak ki, kitől kérjenek segítséget. Mivel határszakaszon élünk, ez is fontos része a falusi életnek – foglalja össze Verica egymást követő kérdéseimet.

Az olajkutak keveset hoznak a falunak (Fotó: Gergely József)

Az olajkutak keveset hoznak a falunak (Fotó: Gergely József)

Aztán beszélgetünk még könyvekről, iskolai könyvtárról, olvasási szokásokról. Vallási hovatartozás szerint a lakosság római katolikus, Törökkanizsáról jár ki Sóti János atya havonta egyszer. Orvos hetente egy alkalommal jön, patika Oroszlámoson van. Sorolja Verica a tudnivalókat gyakorlott „sajtófelelősként”, majd folytatja a település múltjával.

– Amikor a trianoni határt meghúzták, megkérdeztek néhány helyi családot, hogy közigazgatásilag hova szeretnének tartozni, Szegedhez vagy Kikindához. Keringenek olyan mesék, hogy ezeknek a családoknak felkínáltak néhány hold földet és valamilyen pozíciót, ha azt írják alá, hogy Kikindához. Ezért ez a két település Szerbiáé lett, Kübekháza Magyarországon maradt, Óbéba pedig Romániához került. A határkarót a járda széléhez ütötték le. Ha megépül a szögesdrót kerítés, érzelmileg biztosan rossz hatása lesz az itteni lakosokra.

Még meséltek néhány történetet temetésről, gyertyafényüzenetekről, családok szétválasztásáról. Elhalkult a beszélgetés, éreztük, ideje volna könnyedebb témákkal folytatni, már ha egyáltalán van ilyen.

Magyarmajdány szintén Árpád-kori település, és ugyancsak a Csanád nemzetség birtokolta. A középkorban Oroszlámos részeként említették. A török hódoltság idején elnéptelenedett terület visszatelepítésekor a magyar név helyett a török Majdán elnevezés terjedt el, amely piacot jelent. Megtudjuk, hogy szegedi és Szeged környéki dohánytermesztőkkel telepítették vissza a ezeket a falvakat is az 1700-as évek végén. Nevezetesek voltak a dohánytermesztésről, de sajnos a privatizáció miatt ma már ha két család foglalkozik ezzel, akiknek még a tavalyi terményt sem fizették ki.

Majdány központja az aszfalton áttörő vízzel (Fotó: Gergely József)

Majdány központja az aszfalton áttörő vízzel (Fotó: Gergely József)

Az évszázadok viharával dacoló Árpád-kori két kis település újabb kori hőskora a hetvenes években volt.

– Akkor zöldtervnek mondták, magyarán mondva erős volt a mezőgazdaság támogatása. Meg akkor még becsülték a dinárt is. ’77-ben kezdtem dolgozni, és azokban az években volt olyan hónap, hogy dupla akkora fizetést kaptam, mint a direktor. Igaz, dolgoztunk is éjjel-nappal, de megfizették a munkát – emlékszik vissza Makra Péter fiatalkorára.

Közösen állapítjuk meg, ha a fiatal azt látja, hogy tud boldogulni a saját környezetében, akkor nem megy el. És ez megtartaná a falut. Ha a családi gazdaságok tönkremennek, olyan réteg tűnik el, amely ennek a közösségnek a megtartó ereje.

Hazafelé készülődünk, de még mielőtt elindulunk megnézzük az aszfalton áttörő forráskutat, aztán elköszönünk. Rábé felé vesszük az irányt, váltunk néhány szót a külföldről hazalátogatóval, odaköszönünk az utcán ácsorgóknak, és nézzük a düledező üres házakat.

Jókedvere derít bennünket a villanykarón levő gólyafészek. Azt tartják a helyiek, ha jó év várható, nem dobja ki a fiókákat az anyjuk, mert lesz elegendő eleség, föl tudja nevelni őket. Most csak a fészekben tátognak a fiak. Feleselnek az enyészettel.