Halálos veszélyben Európa – majdnem egy évvel ezelőtt a Nouvel Observateur című francia hetilap ezzel a címmel közölt cikket, szerzője ugyanis ezt a következtetést vonta le az európai parlamenti választások eredményéből. Azok egyszerre hoztak felszínre két negatív folyamatot; a szavazástól korábban sohasem tapasztalt arányú távolmaradás a közönyről, a szélsőséges pártok előretörése pedig a nacionalizmus rémének újbóli megjelenéséről árulkodott. Mindkét tényező az Európai Unióval történő szembefordulásról szólt. A kontinens népei mintha elfelejtették volna, hogy az EU nemcsak egy gazdasági közösség, hanem egy kohéziós tényező is, amelynek 70 évig sikerült békét fenntartania a korábban folyton háborúzó kontinensen. Ezért erősödhet a „nacionalizmus perverz retorikája”. Ahogyan a lap fogalmaz: „visszatér a nacionalizmus... a bezárkózás, a türelmetlenség, a mássággal szembeni intolerancia, a régi határok visszaállítása, az elszigetelődés, az a szörnyű és vészes illúzió, amely azt hivatott elhitetni, hogy a protekcionizmus szembeállítható a globalizálódással”. Vagy ahogyan Soros György röviden jellemezte: „Az Európai Unió léte veszélyben van, és sem lakossága sem vezetői nem bíznak benne”.
Ezzel a jelenséggel és az unió sorsával azóta is sokan és sokat foglalkoztak. Ezért is furcsa, hogy eddig szinte senki sem figyelt fel arra, hogy mintha valami új történne: történetesen Európa ellentámadása van kibontakozóban. Szembe akar szállni a kedvezőtlen folyamatokkal, és megpróbálja azokat ismét az egység, az eddig sikereket hozó közösség erősítésével visszafordítani. E „mulasztás” oka abban lehet, hogy a többség a „félig üres vagy félig tele a pohár” dilemma egyik oldalát látja, mi azonban most inkább a másikat emelnénk ki.
Az egyik kérdés: továbbra is aggasztó a kontinens gazdasági helyzete, vagy kezdhetünk reménykedni? A „félig üres pohár” irányzatot legtömörebben a Financial Times fogalmazta meg, amikor Németország idei gazdasági növekedésének előrejelzését 2 százalékról 1,1-re, Franciaországét 1,5-ről 0,7 százalékra vitte le. Ezzel szemben mi inkább a „félig telit” vallva a kedvező jeleket említenénk. Azt, hogy az EU egészére jósolt 1 százaléknyi növekedés szerény, ám 2011 óta a legnagyobb; tavaly november óta javul az üzleti légkör; 2014 végén 2, 2015 első negyedévében 1 százalékkal nőtt a világkereskedelem, ami már megközelíti a válság előtt negyedévenkénti 1,3 százalékos növekedést; a kőolaj alacsony ára kedvez a gazdaságnak; az idén 2 százalékról 4-re javul a vásárlóerő növekedése stb.
Hasonló a helyzet a kontinenst megoszló ellentétekkel is: a többség csak ezeket az ellentéteket látja, mi inkább a kisebbséggel tartanánk, amely az ellentétekben nem pusztán a széthúzást látja, hanem annak jelét is felfedezi, hogy Európa keresi a megfelelő megoldást. Legjobban megfigyelhető ez az ukrajnai válsággal kapcsolatban. A kontinens három részre szakadt: az erélyes fellépést sürgető balti államokra, valamint Lengyelországra és Nagy-Britanniára, a megoldást kereső többségre és az Oroszországgal továbbra is együttműködő kisebbségre.
Azokkal szemben, akik ebben csak az egység megbomlását látják, mi inkább azt emelnénk ki: Európa nem hajlandó magáévá tenni a hidegháborút és a két szuperhatalom szembenállását idéző hozzáállást. (Ezt a hozzáállást Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője így jellemezte: „Vajon Putyinnak sikerül-e visszaszerezni a birodalom erejét, vagy az amerikaiak tovább élvezik a hidegháborúban kivívott győzelem gyümölcsét, és globalizálhatják Oroszországot”.) Az ellentétek mögött az eltökéltség áll. Az, hogy Európának Amerikával szemben is önállóbban kell fellépnie, egyértelműen kidomborodik azokból a vitákból, amelyek akörül folynak, hogy Európának szüksége van-e szabadkereskedelmi megállapodásra az USA-val. (Ez a vita Ausztriában például már a kormánykoalíció felbomlásával fenyeget.)
A vitáknak ez a másfajta megközelítése vezet el bennünket cikkünk igazi témájához; annak tudatosításához, hogy Európa ellentámadásba lendül a kedvezőtlen jelenségek visszaszorítására. Három fronton egyszerre kezdte meg a harcot. Az első: az eddigi széthúzással szemben erősíteni próbálja a közösségi elemeket. Részben azzal, hogy önálló külpolitikával hasznosítani igyekszik azt, amit a közösség erősítésében az Európai Parlament hatáskörének növelésével, a külügyi főbiztosi pozíció megteremtésével stb. eddig elért. Részben azzal, hogy mindinkább tudatosodik: az olyan válságok, mint most a görögországi, megoldásához a közösségi elemek erősítése vezet, ami nem csupán a szolidaritásban merül ki, hanem a fegyelem javítását is megcélozza. A végleges megoldás pedig csakis az Európai Egyesült Államok lehet.
A másik front: az EU kemény és kockázatos küzdelembe kezdett versenyképességének és világgazdasági pozíciójának javításáért. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az euró dollárhoz viszonyított gyengítése mögött elsősorban ez áll. (Az egykor 1,789 dollárt érő euró jövőre a számítások szerint már csak 0,85 dollárt ér majd.) A harmadik fronton látszik legjobban az önállósodás vágya. Itt van a három legerősebb európai gazdaságnak, köztük meglepetésként: Nagy-Britanniának a Kína által teremtett új nemzetközi bankhoz történő csatlakozásától az önálló európai hadsereg megteremtésének javaslatáig sok minden, aminek ismertetése már külön téma lehet.
