2024. március 29., péntek

Ezer miért, egyetlen azért

Teofil Pančić: Szerbia mélyre süllyedt egyfajta önkényuralomban, ahol a lehangoló társadalmi valóságot és a lakosság szükségleteit is egyetlen ember és az őt körülvevő és kiszolgáló kisebb c

A gyerek és a filozófus is, ha olyan eseményekkel szembesülnek, ami túlmegy az elvárt és ajánlott dolgok határvonalán, ugyanazt a kérdést teszik fel: miért? Gyerekek már nem vagyunk, de filozófusok se (tisztelet a kivételeknek), azonban ez az egyszerű kérdés, amely mégis a legtartalmasabb lehet, folyton visszatért a szánkra, az elmúlt hetek eseményeinek tükrében.

Szerbia kormánya, „hamis” egyéves évfordulójának apropóján (azért hamis, mert közel három éve de facto azonos végrehajtó hatalmunk van) a Kolubara külszíni bányában tartott ülést. Asztalokat állítottak fel, mintha az egy filmbéli lakodalom díszlete lenne, az öltönyben ülő minisztereket égette a nap, a szél pedig frizurájukat rontotta el – na jó, de mire szolgált mindez? A legnagyobb ellenzéki párt békés nagygyűlést tartott, a hatalmi párt pedig ezt egyik oldalon kinevette, a másikon pedig ellentüntetéssel fenyegetőzött, de miért? Milyen jót eredményezhet ez? Saša Janković ombusman példátlan média-politikai zaklatáson megy át, amelyről szemmel látható, hogy előre megrendezték, vagy legalábbis jóváhagyták a hatalom csúcsán – de miért? A B92 televízió kissé bizarr magyarázattal először leveszi a műsoráról, majd a közvélemény negatív kommentárjainak tömege miatt mégis adásba adja a 24 perc című szatirikus műsort, amely túlnyomórészt épp az ombudsman elleni kampánnyal foglalkozik. De miért kellett nekik ez, miközben a kultikus tévécsatorna még nem is kezdett felgyógyulni az Utisak nedelje című műsor megszüntetése okozta sebekből? A kicsiny Inđiján a haladók mindenáron meg akarják dönteni a demokraták helyi hatalmát (mintha ezen szerémségi városka vízvezeték és csatornahálózata feletti igazgatás legalábbis kozmikus kérdés lenne), ebben a huzavonában az erőszaktól se idegenkednek, képviselőt  rabolnak el és ehhez hasonlók történnek – de miért, ha egyszer az önkormányzati választások immár a láthatáron vannak?

Az államfő pápai audienciára utazik, útközben azonban valami történik a repülőgéppel, emiatt pedig Nikolić és kísérete dolgavégezetlenül tér vissza, a hatalom két ága pedig a mai napig azon vitatkozik, vajon az állami repülőgép utasai életveszélyben voltak vagy csak egy viszonylag banális esetről van szó, vagyis kávé ömlött a gép vezérlőpultjára. Mi ezt mind hitetlenkedve hallgatjuk és azt kérdezzük: miért kell elviselnünk az állami tisztségviselők két frakciójának olcsó kakaskodása okozta zaklatást, miközben mindkettőnek mi vagyunk a munkaadói? És mit kezdjünk egy sokkalta komolyabb és fontosabb kérdéssel, amelyre április folyamán nem kaptunk választ: miért kellett hét embernek meghalnia egy katonai helikopterben és hogyan lehetséges, hogy emiatt senkit se terhel a felelősség, különösen nem terheli azt, akinek Vučić kormányfő „nem engedi” hogy esetleg felelős legyen?

Természetesen, minden ilyen „miért?” kérdés tartalmaz egy bizonyos adag „naivitást” is, amire általában az a tudálékos válasz érkezik, miszerint „mintha te nem tudnád”… Természetesen, mindenre lehetséges találni valamilyen „racionális” magyarázatot, egyik esetben a populista demagógia performanszáról van szó, „terepen”, a másikban a politikai hatalom otromba megnyilvánulásáról, amit nem kísér a megfelelő politikai kultúra és ezért számára úgy tűnik, minden megengedett, minden lehetséges és minden legitim. A harmadik, negyedik, ötödik stb. esetben meg, hát, hm… nagyjából ugyanarról a dologról van szó.

Summa summarum, minden „miértre” megvan az „azért”, csak éppen az így felkínált „azért” lényegileg elfogadhatatlan. Más szavakkal, világos, hogy a felsorolt esetekben és számos más esetben is „erről és erről” van szó, csak éppen pont arról – nem lehetne szó. Mert így nem lehet csinálni a dolgokat, nem lehet egy demokratikus társadalomban, egy demokratikus alkotmányon alapuló országban, amely értelmes és igazságos törvényekkel rendelkezik, ahol tiszteletben tartják a hatalommegosztás elvét. Végső soron, egy jobb szokásokon és civilizációs vívmányokon alapuló országban sem, amelyek között semmiképp sem lehet utolsó helyen bárminemű politikai, gazdasági vagy közönséges repressziós hatalom visszaszorítása, attól függetlenül, hogy milyen széles támogatottságot élvez az a hatalom az adott pillanatban.

Na, ez nálunk nem csak, hogy elmarad, hanem hétről-hétre, hónapról-hónapra gyűlnek a példák – amelyek idővel kész bizonyítékokká válnak – arra vonatkozóan, hogy Szerbia mélyre süllyedt egyfajta önkényuralomban, ahol a lehangoló társadalmi valóságot és a lakosság szükségleteit is egyetlen ember és az őt körülvevő és kiszolgáló kisebb csoport érdekeinek megfelelően szabják, és amely a „példás” kakisztokratikus modellen alapszik (kakisztokrácia – a legrosszabbak uralma).

Így pedig idővel a nagyszámú erőtlen „miért”, amire valós vagy önjelölt bölcsek-mindentudók minden esetben felkínálnak egy „azértot”, ami jelzi és megmagyarázza a kialakulóban lévő államrend természetét, csak épp arra nem ad választ, hogyan keveredjünk ki belőle. Van itt azonban valami egészen más, ami ilyen értelemben hasznos lehetne: először tegyük fel a kérdést és jól gondoljuk át, miért és hogyan jutottunk ilyen helyzetben, amikor az államrend rossz szándékának vagyunk kitéve, amely odáig merészkedett – ráadásul benyomásom szerint még csak most kezdi! – hogy az ombudsman se képes megvédeni a polgárokat, hanem éppenséggel a polgárok igyekeznek megvédeni az ombudsmant.

Csak azt kérem, erre ne válaszoljanak azzal a kérdéssel, hogy: de miért?