2024. április 18., csütörtök

Nyíltan megalázva

Több mint félezer, állami (többségi) tulajdonban levő vállalat sorsa most már belátható időn belül el fog dőlni(?). A Nemzetközi Valutaalap ugyanis kertelés nélkül közölte a szerb kormánnyal, hogyha ezeknek a cégeknek a problémáját újévig nem kezdik megoldani, februárban az ország törölheti szemét-száját az új hitellel kapcsolatban. Ez érthető beszéd volt, így a kormánynak nem maradt más hátra, mint az, hogy húzzon egyet a nadrágszíjon, s „kitalálja”, hogy mi történjen a kérdéses vállalatokkal.

A közelmúltban a privatizációs ügynökség meghirdette a pályázatot, s a legutóbbi információ szerint csaknem hatszáz hazai és külföldi befektető fejezte ki érdeklődését egyes felkínált vállalatokkal kapcsolatban. Főleg a hazai pénzemberek kíváncsiskodnak egy-egy kijelölt cég helyzete és eladásának feltételei iránt, de tizennyolc hasonló levél érkezett Németországból és huszonhat Oroszországból.

A helyzetet csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerők – látszólag – jogosan lamentálhatnak, azért, mert egy nemzetközi pénzintézmény beleszól Szerbia belügyeibe. Az általa mrgszabott feltételek azonban annál is inkább érthetők és logikusak, mivel ezt, vagyis a veszteséges állami vállalatok kérdését már régen meg kellett volna oldani. Az 502 cég ugyanis évente 750 millió dollárjába kerül az adófizető polgároknak, hiszen legnagyobb részük ki tudja mióta exportképes cikkek helyett kizárólag veszteséget termel. Ha egyáltalán még valami működik ezekben a cégekben. Nagyjából ugyanis 5-6 ezer munkásról van szó, akik folyamatosan elvárják, hogy fizetést kapjanak. Akkor is, ha nem dolgoznak. Az állam pedig gálánsan fizet.

A fent említett okok (Nemzetközi Valutaalap) miatt a feladat igencsak körmére égett az államvezetésnek. Az illetékes miniszter és a neves szakemberek többsége egyelőre csak azokról a vállalatokról beszél, amelyekben folyik a termelés, és a termékek értékesítése is viszonylag folyamatos. Más kérdés, hogy milyen áron, ha már veszteségről van szó. A hozzáértők azt sem felejtik el hangsúlyozni, hogyha sor kerül a csődeljárások sorozatára, ez még nem jelenti a felszámolást. A majdani csődtömeg-gondnoknak kell eldöntenie, hogy melyek azok az üzemrészlegek, amelyeket érdemes továbbra is életben tartani, s melyikeket kell egyszerűen bezárni.

A jelenlegi állás szerint kétszáz céget már nem lehet megmenteni, mert senki sem érdeklődik irántuk. Magyarán: olyan állapotban vannak, hogy a kutyának sem kellenek. Nos, ezeket illetően a kormány és az ügynökség kifejezte „nagylelkűségét”. A vállalat részvényeit ingyen a munkások rendelkezésére bocsátani, ők pedig csináljanak velük, amit akarnak.

Ezen a ponton érdemes egy kicsit elidőzni.

Ha ugyanis ez megtörténik, a csúcsvezetés, főleg az ellenőrzése alatt tartó tömegtájékoztatási eszközök révén, szajkózni fogja, hogy a szerencsétlenek ingyen kaptak egy gyárat. Arról azonban aligha fogunk bármit hallani, hogy a tulajdonlásra való jogosultságot jelentő részvényekkel együtt az adósságot is „megöröklik”. Nem is szólva arról, hogy a termelés korszerűsítéséhez, s egyáltalán újraindításához a mi körülményeink között hatalmas összegre lenne szükség. Ennyi pénzzel természetesen a melósok nem rendelkeznek, lévén, hogy már ki tudja mióta egyik napról a másikra él(deg)nek.

Ezzel a megoldásával a kormány tulajdonképpen nyíltan megalázza az érintetteket, hiszen minden időben azt vághatja a fejükhöz, hogy egy dinár nélkül kaptak egy gyárát.

Olyat, amelyik már senkinek sem kell.