Vannak az örökké elégedetlenek. Én nem ehhez az embertípushoz tartozom, de tény, hogy vannak esetek, helyzetek, amikor egy bizonyos helyzettel elégedetlen vagyok, s azt hiszem, ha másként lenne, jobb lenne, aztán kiderül, hogy ez még sincs így. Ismerős a helyzet?
Néhány hónappal ezelőtt nem tudtam kijönni az utcámból, mert a felhőszakadás miatt kukoricától kukoricáig ért a víz – Szabadka külvárosában lakom. Ellepte az utat – amely egyébként esőzések idején a víz és sár miatt, szárazság következtében pedig a por miatt volt járhatatlan. Vagyis, amennyiben kulturált kinézettel szerettem volna a városba érkezni, tulajdonképpen repülővel kellett volna elhagynom a Szőlő utcát.
Tizennégy évvel ezelőtt költöztünk ide, a tanyavilágba, hiszen tulajdonképpen falusias a hangulat ebben az utcában. Az itt élők többsége földműveléssel, zöldség- és gyümölcstermesztéssel foglalkozik, vasárnap pedig olyan csend uralkodik a környéken, amit valóban tud élvezni az ember.
Szeretek itt lakni, attól függetlenül, hogy sáros és poros lesz a cipőm, ha elhagyom az udvart. Szeretek esténként végigsétálni a járdán, kétoldalt a megművelt földek, az út szélén fű, tavasztól őszig pedig vadvirágok illatoznak. Az utca elejéről már belátni az egész határt, a naplementét, ami mindennap más, mindennap csodás.
Ebben az utcában a hét elején megjelentek a munkagépek. Sorra kerültünk, aszfalt kerül az általunk sokat szidott és utált útra. Valahogy most mégsem tudom ezt kitörő örömmel fogadni. Mert amikor elveszítünk valakit vagy valamit, akkor hasít belénk, hogy bizonyos dolgokat mennyire szerettünk benne.
A munkagépek végigmasíroztak az utcán, eltúrták az útépítés következtében feleslegessé vált zöldfelületet, kitörték az egy évvel ezelőtt telepített juharfákat, letörték az útban lévő akácok ágait, ledózerolták a vadvirágokat.
Minden tiszta, rendezett, az út egyenes. Hamarosan megérkeznek a markológépek, kiássák az alapot, és egykettőre aszfalt kerül majd a kétsávos útra. S ezzel együtt megtelik az utca száguldozó autókkal, abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy ez a több kilométer hosszú utca tulajdonképpen tökéletes kerülőút, elvezet a kelebiai határátkelőig, összeköti azt az ócskapiaccal. Megjelenhetnek rajta teherautók is, rémálmaimban pedig buszmegálló épül a házunk előtt.
Nem örülök annak, hogy aszfalt kerül a Szőlő utcára. Lakatot kell tennem a kapura, hogy a totyogó kisfiunk ne tudja kinyitni azt, és ne szaladjon ki az utcára, ahol a nyáron még olyan boldogan szaladgált gumicsizmájában a tócsák között.
Milyen bolond az ember. Biztosan élvezzük majd az előnyeit is, fiunk is örül majd, hogy járműveket láthat, és könnyebben megtanul majd biciklizni is idővel. S talán a forgalom sem lesz olyan nagy, mint amennyire én tartok tőle. De sok minden megváltozik, sok minden elveszik. Hiányozni fognak a nyugodt, csendes vasárnapok.
