2024. április 18., csütörtök

Csalnak, hogy megéljenek

Talán nincs a világon olyan ország, amelyben a munkaadók, nem kevés esetben a munkavállalókkal közösen, ne igyekeznének kibújni a munkaviszonyból eredő törvényes kötelezettségek alól. Ezt a helyzetet mindenhol „feketegazdaságnak” nevezik, hiszen a munkaadó zsebből zsebbe fizeti az embereket, s a keresetük után nem juttat az államnak se adót, se különféle járulékokat.

Szerbiában ezen a téren sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen alig, vagy egyáltalán nem nyílnak új munkahelyek. A hivatalos statisztika szerint a munkanélküliség erősen megközelítette a 30 százalékot, a mostanában vagy régebben utcára került emberek azonban kénytelenek feltalálni magukat, ha – a családjukkal együtt – nem akarnak szó szerint éhen halni.

Egyébként még a 30 százalékos munkanélküli ráta is erősen vitatható, hiszen Szerbiának nagyjából 7,2 millió lakosa van. Közülük csaknem 1,8 millió nyugdíjas, 1,7 milliónak pedig van állása. Nos, ebből az derül ki, hogy az ország fele kiskorú (!?). Ez sem stimmel, hiszen egyre gyakrabban éppen a politikusok azért kongatják a népszaporulati vészharangot, mert folyamatosan csökken a születések és növekedik az elhalálozások száma, azaz, egyre öregebb az ország lakossága.

A fentiek alapján tehát meglehetősen nehéz legalább hozzávetőleges pontossággal megállapítani, hogy hány munkanélküli van az országban. Annak ellenére azonban, hogy számuk legalább egymillióra rúg, májusban valamivel több mint 61 000-en kaptak munkanélküli segélyt. Ugyanebben a hónapban erre a célra a költségvetésből kénytelenek voltak 1,4 milliárd dinárt fordítani. Pedig az utóbbi időben igencsak megszigorították a jogosultság feltételeit. A hatályos törvény értelmében ugyanis aki 1–5 év munkakorral került utcára, az 3 hónapig, aki 5–15 ledolgozott évvel, az 6 hónapig, aki 15–25 évvel, az 9 hónapig, a 25 évnél hosszabb munkakorral rendelkező pedig egy évig kaphatja a munkanélküli segélyt, amely ötven százaléka annak a kereseti átlagnak, melyet hat hónapig kapott munkaviszonyának megszűnése előtt.

A jelenleg ezt a jogot „élvezők” havonta átlagosan 15 000 dinárt kapnak. Nos ebből megélni aligha lehet, ezért kénytelenek „feketén” dolgozni. Mégpedig úgy, hogy legtöbb esetben ők kérik meg munkaadójukat, hogy a nevük sehol se szerepeljen, hiszen abban az esetben elveszítik jogosultságukat a segélyre.

Hozzávetőleges számítások szerint legalább 300 000 személy kénytelen illegálisan munkát vállalni, hogy meg tudjon (a családjával) élni. Más források szerint számuk minden bizonnyal eléri az egymilliót is. A körülmények ismeretében méltán hihetjük, hogy az utóbbi áll közelebb az igazsághoz, hiszen ha csak környezetünkben elemezzük az egykori és a mai körülményeket, szembeszökő, hogy milyen óriási mértékben csökkent a munkahelyek száma.

Szakemberek állítása szerint az ország nemzeti jövedelmének majdnem egyharmada az ellenőrzés alól „elmenekült” gazdasági és szolgáltatási tevékenységben valósul meg. Azzal, hogy az ott dolgozók keresete alapján senki sem fizeti az adókat és a járulékokat.

Persze a munkavállalók is csak azért járnak jól, mert van munkahelyük, s esetleg némi – általában gyatra – keresetük. Egészségügyi és nyugdíjbiztosításról azonban álmodni sem mernek.

Ennek az áldatlan állapotnak a felszámolása rendkívül nehéz, hiszen elsősorban azon munkások segítségére volna szükség, akik a leginkább érintettek. Ők azonban szólni sem mernek, hiszen már másnap (vagy azonnal) búcsút mondhatnak a feketén keresendő gyalázatos pénzecskéjüknek. S ha már utcára kerülnek, az állam egyáltalán nem törődik velük.

Ezért inkább a gazdával együtt kénytelenek becsapni az államot.

És éldegélni, ahogy és ameddig lehet.