Légköri (v)iszonyok

Németh István

2013. május 9., 15:04

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Minthogy jó megfigyelő készséggel ruházott fel a természet, talán épp ennek a hozadékaként állapíthatom meg, hogy az idei tavasz nem a kertek alatt lopakodott be szülőföldünk lankáira és dombjaira, hanem berobbant, mint egy nagy hatású időzített bomba. Megfigyelhették úgy a királyhalmi, mint az udvarszállási gazdálkodók – ha még akadnak ilyenek –, hogy szinte máról holnapra a mínusz húsznál a plusz húszra ugrott a levegő hőmérséklete. Mostanában különben is sokan panaszkodnak a környezetemben élők, hogy szédületes tempóban rohan az idő. Ez nem fogható csupán a digitális technika kimutatható ugrásszerű fejlődésére, mi, emberi lények is áteshettünk olyan biológiai buktatókon, melyek következtében fölborult bennünk a reális időérzékelés mérlege.

Csoszogok a régi munkahelyemre – nekünk még volt munkahelyünk, nem úgy, mint a mai fiataloknak! – csoszogok hát keresztül-kasul bámulatos székvárosunkon, amikor az egyik utcasarkon egyszerűen a földbe – akarom mondani: a betonba! – gyökerezik a lábam. Hamarosan rájövök, hogy ezt egy fa látványa, hirtelen átváltozása okozta. Kedvenc fafajtám egyikéről van szó. Egy jegenyenyárról. Megszokott helyén, a túlsó sarkon áll, merevedik az égnek. Tegnap reggel még, s erre esküdni mernék, úgy magasodott ott, mint egy nyelére állított seprő, csupasz ágakkal, díszeitől megfosztva, ma pedig, lombjaiba öltözve, tömött, karcsú toronyként. Kapkodom a fejemet, nem akarok hinni a szememnek. Egyetlen éjszaka kilombosodott a jegenyenyár? És nem csak a jegenye, ugyanaznap hazafelé ballagva látom, hogy a platánok, a madárcseresznye és a többiek is kizöldülve bólogatnak felém, a platánok ágain már nem csak a levelek bújtak elő, de a bojtjaik is, a város szélére érve ámulatom fokozódik, amikor látnom kell: a bodzabokrok kivirágoztak, az akácfák szintén és így tovább.

A hangsúly továbbra is: egyik napról a másikra, a tegnapi fogcsikorgató mínusz húszról a mai plusz húszra, ami harmadnapra, mint tapasztaltuk a kánikulaira szökkent.

Avagy a következőkben karöltve fog járni a gyorsuló idő a gyorsuló légköri változásokkal?

Persze ilyenkor a gyötrődve töprengő emberben felmerül: mi elől iszkol a gyorsuló idő? S miért oly mulaszthatatlan mondjuk a csipkebokornak idő előtt kivirágoznia?

Ilyetén való szokatlanságokat tapasztalva maga körül és önmagában, a modern kor adófizetője, akinek állandó futkározása közepette a tolóablakok előtt, földúlva saját békéjét és nyugalmát, okkal állítja és folyton-folyvást hangoztatja, hogy soha semmire sincs ideje. Például még olyan „semmiségekre” se – ez az ő szóhasználata –, hogy átugrana egy pillanatra meglátogatni ágynak esett olyannyira kedves szomszédját. S mert ő maga se igen részesül hasonlóban, nem önmagában keresi a hibát, hanem a rohanó, megfoghatatlan időt okolja. Ma már, állítja, az embernek semmire sincs ideje.

Csak az Időnek magának. És a csipkebokornak, hogy virágozzék, ha jő a szép kikelet.

Könyvjelzok & Megosztás
!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila