2024. március 29., péntek

Szerelemnapi bádogrózsák

Jenő papagájt tanítana káromkodni, de az hallgat. Beteszi a hideg szobába, ahol az ágya is, mert azt álmodta, hogy füstmérgezésbe halt, és inkább ott alszik, ahol soha sem volt kémény. Álmában rosszakarói eldugaszolták a huzatot, megfulladt. Csak félig álom, mert valóságos füstre ébredt, szerencsére. Az öreg kéményébe fordult egy kilazult tégla, pedig nem volt fagy, hogy esetleg a mindig rossz tüzelője nyomán kicsapódó nedvesség miatt. Régebben egy bagoly okozott ilyen gondot. Játszottak, vagy verekedtek, nem tudni, aztán az egyik úgy esett bele, hogy a szárnya kifordult. Mennyi mindentől meghalhat az ember. Szerelemnapról beszélgessünk inkább, hagyjuk a halált! Akkor vissza az időben: képzeljem, még nincs sms, nincs chat, és a vezetékes telefonálás helyben is fényűzésszámba megy, nemhogy Szegedről hazatelefonálgatni, ami két, egymástól távol élő szerelmes bőbeszédűségét ismerve egy vagyon. Az első egyetemista hónapjában a telefonköltség mindent vitt. Elhazudott befizetések, kitalált bérletek ára, ellopott fölszerelésre hivatkozó levelek. A szülők kérés nélkül is küldték a pénzt, amíg volt, de aztán hetekig semmit sem postáztak. A szerelem az áldozatait bár hihetetlenül leleményessé teszi, és elvben nem ismer határokat se, a gyakorlat mégis mást hozott. Mivel a lepusztult családi költségvetés a heti hazautazását nem bírta el, az otthoni lány elmaradt. Megértheti, nem várhatja el – ilyen és hasonló mentegetőzések után decemberre az örökkének indult szerelem elmúlt. Vizsgák, hajsza következett, miközben ő már jócskán benne a korban, és az évfolyamtársai sorából kilóg – ma azt mondanák, hogy szingli, ami mégiscsak egy jól körülírt állapot, és azt lehet mondani a kényszerűségből élt egyedüllétre is, hogy elvből. Mennyivel jobb, mint ha a faluban úgy beszélnek róla, hogy vénlány, hogy agglegény, mert senkinek sem kell! Az öreganyja azt mondogatta, hogy aki nem alapít családot, az haszontalan, mint a bádogrózsák a pléhkrisztuson. Nősülni nem akart, de amikorra nagyjából lecsengtek az előző szerelem alatt testét elárasztó hormonok, új szerelme lett, egy évfolyamtársa, akivel ha korban kissé távol is álltak egymáshoz, de a kapcsolatuk a Szegeden töltött évei végéig kitartott. Nem tovább, mert a lány akkor már családot akart. Februárban kezdődött, akkor jött divatba a szerelemnap: boldog, mert annak ellenére is adhat valamit, hogy üres a zsebe. Négysoros szerelmes verset ír, rámegy az éjszakája, de az ajándék így legalább eredeti. Az átadást az irodalmi műsorra tervezi, több bátorság híján, valahogy majd a lány zsebébe csúsztatja. Hajnalodik, mire a vers miatti sikerélmény izgalma annyira lecsillapodik, hogy a folytatást is elképzelni: a lány ájult örömét, például amikor a kulcsokkal kirántott zsebkendővel az ő ajándéka is a bejárati ajtó előtti szőnyegre esik! A vers alá azt írta, hogy „Szeretettel szerelmedtől, Jenő”. A halmozott „e”-k zavarták, és abban sem volt biztos, hogy a nevét aláírja, de mivel elég vastag volt a jegyzettömb, és az éjszakából futotta rá, így sokszor javított, sokszor újra fogalmozott, kicserélt egy-egy megfelelőbbnek gondolt szót, és kimerülten dőlt ruhástul az ágyba, mire az átadandó változat mellett döntött. Hetekig leste az eredményt, valamiféle viszonzást remélve. De semmi, semmi az égvilágon, és később sem. Aztán lassan, mire kitavaszodott, a lánnyal mégis egymás közelébe kerültek, évekre társnak. A Tisza-part vízszagú lépcsőin ülve, már jócskán a nyárban tudta meg, hogy a lány nővére is szerelmes egy férfibe, aki annak az évnek februárjában egy verset csempészett a zsebébe, amit csak otthon talált meg a szőnyegen. Támpontnak csak a nevét adta meg, hogy Jenő, aki azóta nem jelentkezett. És Irma, kérdeném, de Jenő, mint aki a gondolataimban olvas, kirak az asztalra egy apró dobozt azzal, hogy Irma ajándéka. Egy pár füldugó. Ő egy csokor bádogrózsát készíttetett neki, most még fényesek, persze, lassan majd őket is megfogja a szürkeség. Illatuk nincs, de legalább nem is hervadnak el.