Látványos intézkedésekkel készül a török kormány a május 14-én esedékes általános választásokra. Az utóbbi időben több mint megkétszerezte a nyugdíj összegét, és 55 százalékkal növelte a minimálbért. Nyilvánvalóan igyekszik megnyerni minél több választó bizalmát, hiszen a hatalmat gyakorló Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) szeretné megtartani pozícióját az ország szinte teljhatalmú urával, Recep Tayyip Erdoğannal együtt, aki 2003 óta megszakítás nélkül irányítja Törökországot. Kezdetben miniszterelnökként, 2014-től pedig államfőként. Az elmúlt húsz évben tekintélyelvű rendőrállammá varázsolta hazáját, ahol politikai boszorkányüldözés zajlik.
Szabad média és akadálytalan információközlés híján nehéz valós képet kapni az ország gazdasági helyzetéről. Pedig hasznos lenne, hiszen Törökország regionális hatalom, és szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokat épített ki a térség(ünk)ben is.
Erdoğan igen „sajátos” gazdaságpolitikájának drámai következményeit azonban a cenzúra ellenére sem lehet letagadni. És azt sem, hogy a török gazdaság már jó ideje komoly gondokkal küszködik.
Ez azonban mintha nem zavarná Erdoğanékat, akik a török szóbeszéd szerint csaknem 400 milliárd dollárt loptak össze, illetve raktak zsebre. Részben annak köszönhetően, hogy egész ágazatokra telepedtek rá. Az ellenzék azt állítja, hogy az ezredforduló utáni első évtizedben az építőipar feltűnően jó kapcsolatokat épített ki Erdoğannal, aki ebből szép hasznot húzott. Emellett átvette a bankszektor feletti ellenőrzést is, olyannyira, hogy 2020-ban még a jegybank élére is a politikájával egyetértő kormányzót nevezett ki. A pénzügyminisztérium vezetését pedig egy időre vejére, Berat Albayrakra bízta, aki előzőleg az energiaügyi tárcát irányította, s hozzá hasonlóan rendszeresen a külföldi (ellenséges) hatalmakat ostorozza a török gazdaság minden bajáért.
Pedig a 85 millió lakosú ország gazdasága 2010 környékén még sikertörténetnek számított a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) kapott hitelek segítségével és recept alapján – Erdoğan vezérletével – végrehajtott gazdaságpolitikának köszönhetően. Ám tíz évvel később már minden egészen másként festett. A bruttó hazai össztermék (GDP) dollárértéke 2021 végén még mindig annyi volt, mint 2011-ben. A dinamikus növekedés ellenére is, merthogy a gazdaság teljesítménye nem csökkent. Tavaly 5,6 százalékos GDP-növekedést mértek, 2021-ben pedig majdnem 11,5 százalékosat. És a koronavírus-járvány első évében, vagyis 2020-ban sem csúszott recesszióba az ország.
Bár mindez jól hangzik, nem fedi el a tényt, hogy a gazdaság strukturális problémákkal bajlódik. (Ennek egyik bizonyítéka, hogy a korábbi évek építőiparra alapuló növekedési modellje összeomlott, és nem sikerült újabbal felváltani.) A 2018-ban kialakult súlyos török adósságválság nyomai sem múltak még el. Ezenkívül évek óta magas infláció fojtogatja az országot.
A pénzromlás mértéke tavaly októberben (éves összevetésben) már elérte a 85,5 százalékot. A probléma azóta sem szűnt meg, hiszen az infláció még az idén áprilisban is 43,68 százalékon állt. A csökkenés ellenére egy amerikai dollárért még így is több mint tízszer annyi török lírát kell adni, mint 2012 elején.
Pedig az árfolyam megmentésével már évek óta próbálkoznak. A pénzügyminiszter, vagyis Erdoğan vejének hathatós támogatásával 2019-ben és 2020-ban a jegybank eltüntette az ország szinte teljes devizatartalékát. Több tíz milliárd dollárral avatkoztak be a piaci folyamatokba a líra stabilizálásának biztosítása érdekében. A művelet azonban kudarccal végződött, az óriási mentőösszeg kárba veszett, a nemzeti valuta pedig a későbbieken még az addiginál is gyorsabb ütemben értékelődött le.
Erdoğan egyéb rendhagyó intézkedéseket is bevezetett, amelyekkel elsősorban az exportot és a hitelezést igyekezett serkenteni. Az utóbbi időben az export szárnyal(t), de az import is csúcson jár(t). Sőt értéke jóval meghaladja a kivitelét, aminek következtében a folyó fizetési mérlegben jókora hiány keletkezett. (Míg 2018-ban sikerült visszafogni a hiányt, addig 2020-ban már újra növekedésnek indult; 2023 elején pedig már tízmilliárd dollár mínuszban volt a mérleg.)
Az elnök furcsának tartott döntései nem kímélték a kamatpolitikát sem. Utasítására a (papíron független) jegybank a 2019-es 24 százalékról napjainkra 8,5 százalékra vette vissza az irányadó alapkamatot, annak ellenére, hogy világszerte száguldani kezdett az infláció. Ezzel szembement a közgazdaságtan általánosan elfogadott álláspontjával, amely szerint ilyen esetben épp ellenkező intézkedésekre, vagyis kamatemelésre van szükség. Ámde Erdoğan úgy ítélte meg, hogy a magas kamatok okozzák az inflációt, s ezért jobb lesz azokat megnyirbálni.
Az alacsony kamatoknak köszönhetően kedvező feltételek mellett lehet hitelekhez jutni, ami serkenti a fogyasztást és lökést ad a gazdaságnak. Ám a fogyasztás felélénkülésének egyéb okai is vannak. Például az, hogy sokan igyekeznek mielőbb megszabadulni az elértéktelenedő lírájuktól. De nemcsak a lakosság tart a török fizetőeszköz további leértékelődésétől, hanem a piac is.
