Nem szeretném ismételgetni magam, de írtam már arról, hogy a modern, 21. századi ember életvitelétől, magatartásától és jellemétől – s nem is csak az időközben feltűnt materializmus és ateizmus hatására – teljességgel idegen, hogy hinni tudjon (vagy merjen?...) olyan dolgokban, amelyek számára, halandóként, földi mivoltában nem megtapasztalhatóak. „Hiszem, ha látom” – mondják gyakran, én meg csak fintorgok az ilyesmire. Ugyanis egyáltalán nincs szükségem arra, hogy lássam is azt, amiben hiszek… És hosszasan lehetne ezt még bonyolítani.

Molnár Zoltán barátom és színészkollégám Rakovačka utcai családi házának udvarán tartottuk Újvidéken, 1999 tavaszán, a később – augusztus közepén – Budapesten, a Pepsi Sziget fesztiválon (mert igen, akkoriban még ez volt a neve...) bemutatott Az ezredik éjszaka című előadásunk próbáit, Đorđe Lebović nagyszerű, és közismert szövege alapján. Szokatlan – habár tagadhatatlanul kellemes – környezet volt ez színházi próbákhoz, de máshol akkoriban nemigen találhattunk alkalmas helyet, próbatermet, ahol talán be is fogadtak volna bennünket, hiszen épp a NATO szórta a fejünkre az égi áldást, rendkívüli állapot, sőt háborús helyzet volt az országban, a napi kötelező zenehallgatásunkat pedig a légiriadót jelző harsány szirénák teljesítették ki. Az előadást akkorra már lekötöttük, e-mailben egyeztettünk a szervezőkkel a részletekről, NATO ide vagy oda, ezt akkor lemondani már nem lehetett, szóval ilyen megközelítésben már egyáltalán nem volt visszaút. Talán a bombázógépeknek szívesen megmutattuk volna, melyik irányban van a visszaút, és hol találják meg azokat a melegebb tájakat, amelyekre kívántuk őket, de ezekbe a dolgokba meg aztán végképp nem volt beleszólásunk. Egyszerű kis Hep és Hap voltunk (akárcsak a darab két főhőse, a két szerencsétlen „egészen közönséges és ismeretlen ember”…) mi is a pilótáknak, akik előtt térképként terült el a sík vajdasági táj, hiszen ők gépen szálltak fölébe…

Sztrecsénynél már jártunk – ha akkor hirtelenjében nem is vettük észre –, hiszen szinte farkasszemet néznek a várromok Óvárral. Mintha csak kerekíteni igyekezne utazásunk történetét a megboldogult apósom gyermekkorából ránk maradt képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeinek láncolata. Most a Nyitra folyón csorgunk-csordogálunk le a Vágig, a torkolatig, ahol a két folyam vízhozama egyesül…

Konrád Keller, a zürichi műegyetem tanára a Szuezi-csatorna bejáratánál veszteglő hajó fedélzeti korlátjának támaszkodva hallgatta újdonsült ismerőse, Fryderyk Franciszek Chopin, a zeneszerző zongorajátékát, s a lemenő Nap fényében kémlelte a partot, kereste tekintetével a felületesen ugyan, de mégiscsak ismerős arcokat, utastársaikat, akiket még délután vittek ki egy csónakkal a szárazföldre a matrózok körülnézni, lomhán csak, a semmittevés kedvéért héderezni… Él még az entuziazmus az idegenben! Turistáskodni pedig mindig jólesik…

„Az a tisztán értelmi természetű, inkább elvont kérdés, mely a teremtés könyvének mitoszában épen úgy, mint Darwin hipotézises épületében tudásvágyunknak kvintesszencziája, hogy miként keletkezett a teremtmények csodálatos sokfélesége: – lassú, de folytonos haladásban levő válaszát a tengeri állatok kutatásában találja meg.” (A. Dohrn)

Ma Tuzsálem napja van – üzenem innen is Bajtai Kornélnak.

Mint írtam is már róla néhány héttel ezelőtt (The best of Facebook – vol. 2., Magyar Szó, 2011. szeptember 17.), a Magyar Szó újságírója-szerkesztője naponta jelentkezik a Facebook internetes közösségi portálon a különféle kalendáriumokat, névnapköszöntős kis összefoglalókat mímelő és gúnyoló (részben irritáló…), de mindenképp azok számlájára poénkodó jegyzeteivel. S ha azt halljuk a tévében mindennap, hogy mindenféle stand up commedy-s menőmanók a „humor nagyágyúi”, akkor bizony én sokkal szívesebben szavazok mégis csak Bajtai Kornélra. Hiszen az említett kis jegyzetei mindenképp a kedvenceim közé tartoznak.

– Huhhh… Szerencsére még idejében érkeztem, volt még akciósan leárazott háromliteres Ariel mosószer, nagy bajban lettem volna, hogy mit is vegyek neked karácsonyra, ha nem érek oda idejében, és mindet szétkapkodják az orrom elől – mondtam a minap feleségemnek, aki (s íme az újabb szerencse…) nagyot nevetett ezen a mondatomon.