Még 2008-ban ismerkedtem meg MIROSLAVÉKKAL, akik elég bátrak lévén, Belgrádból feljöttek lakóhajójukkal Szegedre, és a Piros úszóházon kötöttek ki. Barátságunk, a sok közös múltbéli emléknek, na meg a nyelv ismertnek köszönve gyorsan kialakult és olyan tartósnak bizonyult, hogy a következő évben meghívtak vendégségbe a Dunára, a Vaskapuhoz. Mivel ott még soha sem jártam, azonnal elfogadtam a ritka kihívás lehetőségét, élve az alkalommal, hogy olyan valakivel fogom bejárni ezt a vadregényes tájat, aki otthon mozog a vidéken. Utazásaim során ez az elv mindig bejött.

Miután túléltem a hanyatt esős kalandom, megfogadtam, hogy ezután csak kapaszkodva megyek be a hajómba, legalább egy kézzel, ha vizes a felület, bármilyen okból kifolyólag, akkor két kézzel. Mert csak úgy biztonságos.

Ezen a nyáron, és ilyenre nem is emlékeztem, annyi eső esett, amennyi addig még soha, az én számításaim szerint. A két hétből jó, ha négy napot megúsztam szárazon. És még ennek ellenére is állítom, hogy a Tisza-tó és környéke egy csodás vidék, egy ismeretlen világ sokak számára, amit illik megismerni.

Mivel a Szolnok-Szeged szakaszt a következő évben is becsületesen végigpásztáztuk, halat szinte nem is láttunk, kapásunk se nagyon volt, mérgemben elhatároztam, hogy legközelebb már elmegyek a Tisza-tóra. Nagyon sok szép élménybeszámolót hallgattam végig esténként az úszó-házon, hatalmas zsákmányokról, legendás helyekről. Különösen Gyula bátorított, aki már évek óta rendszeresen feljárt a tóra és felajánlotta mindennemű segítségét, ha egyszer rászánom magam a kalandra. Ő ajánlotta Tisza –NÁNA kikötőjét a kempingjével, mert az olyan otthonos és rendezett, relatíve könnyen megközelíthető és a hajót is kultúráltan vízre lehet tenni.

A család nyaralni készült ezért magam is hozzájuk alkalmazkodtam. Felvittem őket a reptérre, elköszöntem tőlük, nyaraljanak jól és szépen valamelyik tengeren, csak nekem ne kelljen oda menni, és már húztam is haza, hogy az előkészített futót NIVA dzsipemre akasszam, irány a Tisza-tó. Minden már előre el volt készítve. Természetesen ide is sokkal több cuccot pakoltam be, mint az utólag kiderült, de nem okozott gondot, mert a felesleget a kempingbe parkoló kocsimban hagyhattam. Úgy döntöttem, hogy ez esetben nem fogok vízen leereszkedni Szegedig, egyedül ez különben sem tanácsos, hanem autóval a hajót oda-vissza vontatva időt takarítok meg, amit a tavon tölthetek el. Két hétre ment a család nyaralni, én is ennyi szabadságot adtam magamnak.

Még két napunk és éjszakánk volt hátra a tervezett útból. Jól haladtunk és eseményekben is bővelkedtünk, mert a Hódmezővásárhely környéki hosszú egyenesben a harcsák lakmároztak. Sok kapásunk volt, sajnos csak az apróbbak jöttek, de azok nagyon jól szórakoztattak bennünket. A csalink bánta, mert sorban engedtük el a horogra akadt méreten aluli példányokat, és csak a ritkán kifogott nagyobbakat tartottuk meg.

Még el nem felejtem, az ányási kanyarban töltött éjszakánk nem tűnt valami nyugodtnak, mert a kipányvázott nagyobb harcsa, ami még az adásvétel után megmaradt, egyre komolyabban csapkodott. Akkor azonban ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Majd csak, amikor másnap Mindszent strandján megálltunk, és Laci felnyitotta a hatalmas műanyag vödörje tetejét, amiben szerinte öt darab kb. kilós harcsának kellett volna lenni, hűlt meg benne a vér. Nem értette, mi történhetett, mert a gumipókkal is megerősített vödör fedele mindvégig a helyén volt, de a harcsákból már csak kettő úszkált annak alján.

Ott tartottam, hogy a harcsa, ahogy sült, úgy forrón, gyorsan a bendőnkbe kötött ki. A fenséges estebéd után elpakoltunk és indultunk tovább. Messze még az utunk, nem árt egy szakaszt csorogni, és lehet, a hal is eszik még. Ez a horgász szenvedély lényege. A remény. Ha reggel nem volt kapás, talán délben lesz. Ha délben sem volt, majd estére biztos húzni fogja.

HOCEKKAL már rég óta tervezgettük, hogy ha az időjárás és a Tisza vízállása kedvezően alakul, akkor hajóinkkal leereszkedünk Szolnoktól Szegedig és végig KUTTYOGJUK ezt az egész szakaszt. Mi, mint két „félőrült” különben sem teszünk mást, mint egész nyáron verjük a vizet a már bejáródott útvonalakon, feltérképezve a folyó minden harcsázásra alkalmas helyét. Újabb kihívást keresve, 2004 nyarán ez sikerült is. Előtte megvettük a radarokat, melyek a víz mélységét, a meder alakzatát volt hivatott számunkra jelezni hajóinkban, hogy elkerüljük a felesleges és bosszantó meglepetéseket, a leakadásokat. Ennek a horgászati módszernek a legnagyobb ellensége a víz alatt rejtőző akadós terep, tuskók, bedőlt partszakaszok évtizedek óta víz alatt lévő részei, melyek halban gazdagok, de aki nem ismeri az ilyeneket, rengeteg zsinórt és horgot pazarol el, mielőtt halat fogna. Ezt szerettük volna mi elkerülni a még ismeretlen vidéken a vízi radarok használatának segítségével.

Eredetileg úgy terveztem, hogy még előző évben új hajót készíttetek itt Szegeden egy híres hajókészítő mesterrel, PUTÓCZKY Gáborral, de ő csak valamikor legkorábban nyár közepére tudta volna vállalni a munkát, ami meg nekem nem felelt meg. Május1-re a hajónak vízen kell lenni, adtam ki az ukázt magamnak és Rezsőnek is. Így lett megvéve az első, ma is szerb zászló alatt úszó „erőd”, amiről már szóltam. Nem volt ez sem rossz döntés, mint később kiderült, mert ez a hajó egy különös „egyéniség” itt a Tiszán, külföldön, és kényelmesen lehet vele horgászni, kirándulni. Az meg, ahogyan a vízen úszik, mert siklani azért nem tud, olyan egyedivé teszi, mint vadkacsák között a hattyút. Sokszor még ma is elnézem, amikor Rezső, aki megörökölte tőlem, befordul vele az úszóházra. Valami sajátos patinája van, ami utánozhatatlan. Nincs még egy ilyen hajó a tágabb környéken sem. Megszerettük mindketten, még ha a motorja, az öreg 18-as TOMOS, hagy maga után kívánni valót. Előző gazdája nagyon mostohán bánhatott vele, pedig többet érdemelt volna. Sokszor lelket kell belelehelni, amit mostani gazdája már tökélyre fejlesztett.

Hivatalosan nem ez volt a neve, hanem Tisza úszóház, de mi a színe miatt csak Piros úszóháznak hívtuk és hívnánk még ma is, ha létezne. Valaki egyszer úgy döntött, hogy a pontonokon lévő deszkákból álló legnagyobb felépítményt piros festékkel fogja lefesteni, még a tetőt is. Lehet, hogy ez a szín maradt ki valahol és ő olcsón hozzájutott, de ennek a történetnek nem jártam utána. Így kaphatta a becenevét. Távolról szemlélve üde színfoltnak tűnt ez a vízen „úszó” tákolmány, amely a két híd között parkolt éveken át, a Felső Tisza-parton, közvetlenül a PICK Múzeum alatti részen. Szerintem a folyó legszebb városi szakaszán, ahol még egy keskeny zöld sáv is eltakarta a városokat jellemző rideg aszfalt és beton rengetegtől. Az a néhány elöregedő hatalmas fűzfa, mely közvetlenül a ház szomszédságában vert gyökeret, tavasztól késő őszig lombkoronájával védte a civilizációtól ezt a remek helyet, melyet én valahol 2001 nyarán fedeztem fel Rezső jóvoltából magamnak. Elneveztem azonnal Szanatóriumnak. Így általában csak én hívtam. Miért? Erre a kérdésre éveken keresztül kerestem a választ, ha már szavakba kellett azt foglalni, de az igazi magyarázat érzelmi töltetű, és nehezen megválaszolható, akár a szerelem. Olyankor már elveszik a lényeg, a szavak vajmi keveset fejezhetnek ki. Ezt átéli az ember, átérzi mélyen, és csak hallgat.

Valahol az ezredforduló körül kezdődött ez a különös élet számomra, teljesen véletlenül, mint általában a jó dolgok az ember életében. Tömören fogalmazva, újra visszataláltam elveszetnek hitt gyökereimhez, a folyóhoz, a Tiszához.

A tény, hogy a falu melyben születtem, egy olyan ritka helyen, a folyó partján, ahol még sziget is van, külön varázzsal bír. Hat éves koromig éltünk MARTONOSON, ahova való volt apám, és én így nagyon korán megismertem a víz ősi hatását, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Már háromévesen rendszeresen, nyári hétvégéken az volt a legszebb és legizgalmasabb dolog az életemben, ha ladikkal a szigetre kirándultunk. Olyankor anyám ott főzte meg az ebédet, amíg mi gyerekek a homokos parton futkároztunk, a csekély vízben hancúroztunk, majd a fáradtságtól a hűvösbe húzódva nagyokat aludtunk a friss levegőn, miután a kiadós ebédet a természet lágy ölén elfogyasztottuk.