Zágrábi Ifjúsági Színház: A ‘91-’95-ÖS GENERÁCIÓ (Molnár Edvárd képei) 1. Egy fesztiválhoz, ami két éve létezik, s máris annyi embert megmozgat, mint sok más hasonló cipőben járó nem, kétféle attitűddel közelíthetünk. Ez az attitűd azonban nem csak a Desiré Central Station előadásait, hanem az egész alternatív-, kortárs-, (nevezze ki hogy akarja), és a kőszínházhoz való hozzáállásunkat is jellemzi. Megtalálható azok csoportja, akiket nem érdekel különösebben semmi a klasszikán kívül (így talán a kőszínházak egy csöppet könnyebb helyzetben vannak, hiszen ki ne nézne meg egy Csárdáskirálynőt, Macskákat, Shakespeare-t, mert már tudjuk, hogy az alapanyag jó, megmondták a régi nagyok), vannak akik nyitottak az új dolgok felé, ám egy-két elrettentő példa után nem próbálkoznak tovább („hááát, nem jön be nekem ez az elvont színház, nem értek hozzá, maradok én inkább kis otthonom melegében”), s vannak az elvetemült fanatikus színházazók, vagy fesztiválozók, akik kivétel nélkül, vagy csak kis kivétellel szinte minden előadást megnéznek. Ez utóbbi kategória száma szerencsére növekedni látszik, lassan nyitottabbak lesznek az emberek a „tudattágulásra”, gondolkodni kezdenek, elemzik a darabokat, s azok által rájuk mért vagy nem mért hatását. A Desiré Central Station az a fesztivál, amely összegyűjti ezeket az embereket, így szinte minden előadást teltház előtt játszottak Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színház, és a Jadran színpadain. Hogy ez vajon annak tudható be, hogy nemzetközi palettáról válogatott előadásokat nézhettek meg, a „végre valami új” érzéssel, vagy a tavalyi Fesztivál sikere, és visszhangja hagyott nyomot az emberekben, nem tudom, de azt hiszem nem is lényeges.