Az óbecsei algimnázium 1949/50-ben végzős tanulói szeptember 3-án, hatvan év távlatából jubileumot ünnepelve emlékeztek a letűnt időkre. A gimnázium épületében gyülekeztek, ott mesélték el mindazt, ami életüket utolsó találkozásuk óta kísérte, majd a hálaadó szentmise után vacsora mellett szőtték tovább a hat évtized meghitt őszinte barátság eddigi történéseit és további terveit.

Zenta közelgő ünnepére munkatársunk Gergely József újságíró-fotóriporter a városhoz és a Tiszához kötődő művészfotóiból 2011-re szóló színes falinaptárt készített. A Gergely-naptárak 2000-óta minden évben sok helyre és sokakhoz eljutottak. A zentás naptárak mellett kétévenként természetfotókkal illusztrált falinaptárak is kikerülnek a jó szemű fotós keze alól, népszerűsítve környékünk természeti értékeit, különös tekintettel a sokszínű madárvilágra. Az eltelt egy évtizedben összesen több mint 25 000 falinaptár készült és került falra nem csak Zentán és Vajdaság más településein, jutott belőle a külhonba szakadt honfitársainkhoz is.

A vajdasági agrárújságírók kisebb csoportja két évvel ezelőtt járt először a radgonai vásáron. A szlovén agrártárca és a vásár vezetősége meghívásának tettek eleget. Az idén újabb látogatásra került sor.

Szombaton már kora délelőtt ínycsiklandó paprikásillat lengte be az újvidéki strand környékét. Ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt, amikor itt tartották az utolsó Etno Fesztivált. Azért az utolsót, mert az ideinek már nem ez volt a neve, Vajdaság Fesztiválra keresztelték. És a szervezők is mások voltak. Az előző népi bulik szervezője és finanszírozója az amerikai USAID volt. Ők azonban a végtelenségig nem segítették ezeket a rendezvényeket, csupán „megmutatták, hogyan kell csinálni”. Tavaly nem volt fesztivál, így a Városi Kertészetnek, a strand tulajdonosának sem volt bevétele ebből a rendezvényből, ezért az idén úgy döntött, hogy e népszerű ünnepélyt ők maguk szervezik meg. Elsősorban azért népszerű, mert itt mindig nagyon jókat lehet enni és inni. Meg aztán a kézművesek, a kisiparosok termékeiből is válogathattak a látogatók. Mindez mindig egy kis tánccal, népzenével volt fűszerezve. Mi kell több a boldogsághoz?

Oly szép, és oly közel van – Horvátország. Ezt hirdetik nyaranként a vajdasági és szerbiai turistacsalogató reklámtáblák úton-útfélen, és mi tagadás, mindkét állítás való igaz. A horvát tengerpart és annak szigetvilága valóban gyönyörű, az ország határa pedig csupán egy köpésre van innen. Olyannyira közel, hogy annak idején nyugodt estéken majdnem Újvidékig is elhallatszott az aknavetők dörgése, és a becsapódó gránátok villanását is láthattuk Szerbiából.

A Padé határában elterülő Betlehem néven emlegetett legelőn több birkanyáj és tehéncsorda is legel a tél beálltáig. A legelésző jószágokat olykor nagy seregélycsapatok lepik el, potyautasként megpihennek a hátukon. Nem lustaságbók követik a legelésző nyájat, a sok száz birkaláb számos rovart riaszt fel a fűből, amelyeket a vándorútra készülő, mindig éhes fekete tollú öreg és barna ruhás fiatal madarak egymással versenyezve kapkodnak össze. A fagyok beálltáig az olykor felhőméretűre duzzadó, több ezer egyedet számláló seregélycsapatok annyi zsírkészletet halmoznak, amennyi elegendő üzemanyagul szolgál a melegebb mediterrán vidékekre és az Afrikába vezető hosszú vándorút megtételéhez