„A tanítás és a kutatás az én hivatásom”

– Feltétel nélkül tudok örülni ennek a kitüntetésnek, mely az elmúlt időszaknak és a munkám eredményeinek az elismerését, valamint a két életműdíj egyfajta megkoronázását jelenti a számomra. A professor emeritus kinevezést nem könnyű megkapni, tekintettel arra, hogy ezt az Újvidéki Egyetem szenátusa hagyja jóvá, és minden évben csak meghatározott számú kinevezésre van joga. Ez a nyugalomba vonult tanárokat illeti meg, és arra jogosít fel, hogy tovább taníthassak a mesterképzésben és a doktori iskolában, s emellett témavezető is lehetek. A Tanítóképző Karnak van mesterképzése, és mivel további két évig jogom lett volna tanítani, ezért a mesterképzésen már meg is kezdtem az oktatást – mondja dr. Káich Katalain, az MTTK volt dékánja.

Az ön nevéhez fűződik a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar megteremtése. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor elvállalta ezt a feladatot?

– Sohasem akartam vezető pozíciót betölteni, ezért korábban visszautasítottam a felkéréseket. Csak a tudományos kutatómunkával és a könyveim írásával, valamint a tanítással akartam foglalkozni, a terveimbe tehát egy igazgatói poszt nem fért bele. Szerencsére megértették, miért döntöttem így. A Tanítóképző Kar esetében viszont olyan felkérést kaptam, amelyet nem utasíthattam el. Addigra már több könyvet megírtam, rengeteg kikutatott anyagom volt, melyeket félig összeállítottam, vagy a vége felé jártam a munkának, ezért – tekintettel arra, hogy három évre szólt a megbízatás, de végül öt lett belőle – úgy gondoltam, ez alatt az idő alatt is jelen tudok majd lenni a tudományos életben, így elvállaltam a feladatot. Ha ma visszagondolok arra az öt évre, amíg az egyetem dékánja voltam, azt kell mondanom, újra igent mondanék, bár a megalakulást követően voltak az univerzitáson belül olyan erők, melyek nem éppen megelégedéssel tekintettek az új karra. Függtem a bizottságtól is, mely a megalakulás körülményeit lehetővé tette, s ennek a bizottságnak néha igen érdekes döntései voltak, melyek kihatottak a munkánkra. Például amikor szerettük volna kiírni a magyar irodalomtanári pályázatot, akkor a bizottság tagjai közül ezt sokan ellenezték. Kénytelen voltam más utat találni. Mivel az Újvidéki Egyetem részeként működünk, a Magyar Tanszékkel közösen az irodalomoktatást dr. Hózsa Éva tanárnő személyében fele-fele arányban felvállalta a két intézmény, asszisztensek felvételével pedig pótoltuk a meglévő hiányt. Sok szervezési problémával kellett szembenéznem, minden nap új kihívások vártak rám, meg kellett tanulnom jogászként, pénzügyi szakemberként gondolkodni, de szerencsére az egyetem részéről ezekben a kérdésekben nagyon sok segítséget kaptam. Reggel Újvidéken kiokosítottak olyan problémák megoldása tekintetében, melyeket aznap meg kellett oldani, tizenkettő után megérkeztem Szabadkára, ahol vártak a feladatok, s mellette tanítottam is. Persze, ha nem taníthattam volna dékánként, nagyon hamar feladtam volna mindent, hiszen az oktatás rengeteg energiával töltött fel, mivel ugyanúgy a hivatásomnak tekintem, mint ahogyan a tudományos kutatást, mely azonban erre az időre egy kissé háttérbe szorult.

Milyennek látja az intézmény jövőjét? Merrefelé kell haladnia?

– Ha van szakember, bármit meg lehet csinálni. A humán- és a társadalomtudományok viszonylatában a Tanítóképző Karnak olyan egyetemi tanárai vannak, akik doktori iskolában is taníthatnak. A kar jövője szempontjából ez is nagyon fontos lenne. Az akkreditációs feltételek viszont rendkívül szigorúak, hiszen megfelelő számú tanárral kell rendelkeznie a fakultásnak, hogy az erre vonatkozó akkreditációt megkapja. A diákok körében nagy az érdeklődés a doktori kurzus iránt, ezért remélem, hogy a humán- és a társadalomtudományok ötvözetéből sikerül a kívánt feltételnek megfelelően egy olyan doktori kurzust beindítani, amely témájában illeszkedik a már meglévőkhöz, de mégis hiánypótló a folyamatban lévő akkreditált képzések között, és amelyhez megfelelő tanárokat is tudunk biztosítani. Az egyik ilyen témakör a régió és a régió kultúrája, illetve ennek módszertani megközelítése lehetne. Magába foglalhatná például a térség kultúrtörténetét, történelmét, nyelvjárásainak tanulmányozását, a könyvkiadás és a sajtó történetét, intézményeink történetét és így tovább, mert úgy hiszem, hallgatóink alkalmasak az ilyen tanulmányok folytatására, és egy ilyen doktori kurzus beindítása a Bölcsészettudományi Kar megfelelő tanszékeivel összefogva sikerülhet. Az utóbbi időben rengeteg olyan kiadvány jelent meg, mely a kultúra különböző területeit dolgozza fel, de ezek a kiadványok, sajnos, sokszor nem tudományos megközelítésűek, nem tartalmazzák azokat az elemeket, például a pontos források megjelölését, melyek alkalmassá tennék őket a későbbi felhasználásra. Szeretném, ha a diákjaink megtanulnák, hogyan kell megírni egy tudományos jellegű munkát. Időközben az oktatási törvény is megváltozott: előírja, hogy egy-egy karon legalább húsz docensi, illetve magasabb fokozatú kinevezéssel rendelkező tanárnak kell tanítania ahhoz, hogy jogi személyként önállóan működhessen. Többek között ezért sem sikerült jogi személyként bejegyeztetni a kart. Vannak olyan tantárgyak, melyek legfeljebb két vagy négy órával taníthatók, így ezekre nem tudunk száz százalékban felvenni munkaerőt, mert a pénzügyi keret ezt nem teszi lehetővé, de ha ez az akadály el is hárulna, találnunk kell megfelelő számú doktorátussal rendelkező személyt, aki tudományos munkássága alapján megkaphatja a docensi kinevezést, és taníthat a karon. A jogi személyi státus a teljes önállóságot jelentené, így ez csak részleges. Bár eddig is megvolt a szabadságunk, sok esetben mégis ki kellett várni, hogy a szenátus vagy a rektor is beleegyezését adja bizonyos dolgokhoz, amivel nem is volt problémánk, de ezzel időt veszítettünk, és mindig megvolt az esélye annak, hogy esetleg elutasítják a kezdeményezésünket. Az anyagi része az ügynek megoldódni látszik. Ha sikerülne megfelelően képzett tanárokat találnunk, akkor könnyebb lenne beindítani a kétszakos képzést. Erre vonatkozóan is mindenképpen egyeztetni kell az egyetem többi karával, és az oktatási rendszerben is vannak még tisztázatlan kérdések a kétszakos képzés tekintetében, de én azt mondom, merni kell nagyot álmodni, és bátran bele kell vágni a probléma rendezésébe.

Mivel foglalkozik mostanában, mennyi ideje jut a kutatómunkára?

– Megmaradtam a tanításnál, a mesterképzésen művelődéstörténetet adok elő. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek megismerjék a saját kultúrtörténetüket, mert a múltunk ismerete által határozhatjuk meg a saját identitásunkat, érthetjük meg a jelenünket, illetve jövőképet is csak így alkothatunk magunknak. Ez a biztonságérzet forrása, mellyel bármilyen atrocitást ki tudunk védeni, és persze a múltismeretnek nagy szerepe van a szülőföld szeretetének a viszonylatában is.

A Tanítóképző dékánjaként érdeklődésem középpontjában a hatékony kari munka megszervezése állt. Amióta nyugdíjas vagyok, ezek a dolgok teljesen kiiktatódtak a fejemből – kivéve a doktori iskolát –, és visszatértem nagy szerelmemhez, a tudományos kutatáshoz és az esszéíráshoz. Ezek időigényes foglalatosságok, amire most elég idő áll a rendelkezésemre. A szabadkai magyar tanítóképzés történetét, úgy illik, hogy én írjam meg, nemcsak azért, mert én voltam az első dékánja az egyetemi szintű oktatásnak, hanem azért is, mert a kutatási tevékenységem középpontjában a művelődéstörténet és az intézménytörténet áll. A vonatkozó kutatásba már korábban is bele-belefogtam, de csak most kezdtem el igazán foglalkozni vele, és máris fantasztikus dolgokat találtam. Az anyaggyűjtés legalább három évet vesz majd igénybe, hiszen 1778-tól kezdődően kell a levéltári anyagot átböngészni, a XIX. század utolsó harmadától kezdve pedig a megjelent újságokat is át kell nézni, kijegyzetelni. A kelet-közép-európai, illetve a történelmi Magyarország tanítóképzéséről is tájékozódni kell, a két világháború közötti Jugoszláviában, majd az azt követő évtizedekben megvalósuló tanítóképzést is meg kell vizsgálni, valamint a most divatos európai, vagyis a bolognai rendszer is hozzátartozik a témához. Ezután kezdhetem csak el a feldolgozást meg a monográfia megírását. Remélem, kaptam még annyi időt az égiektől, hogy ezt elvégezzem. A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának 1945 és 1985 közötti történetét is szeretném megírni, hiszen az egy nagyon izgalmas periódus, nemcsak színháztörténeti, hanem társadalom- és politikatörténeti szempontból is. Számomra nagyon érdekes, hiszen a hatvanas évektől kezdve a szemem láttára és valamelyest a közreműködésemmel zajlott ez a történet. Azóta viszont elmúlt annyi idő, hogy kevésbé szubjektíven tudom megítélni az akkori eseményeket. A harmadik terület az esszék írása. Ezeket lélektisztító írásoknak tekintem, melyekkel szeretném elmondani mindazt, amit az életről, az emberi kapcsolatokról, a hitről és a hitetlenségről megtanultam. Számomra ez is egyfajta tanítás. Azon kevés emberek közé tartozom, akik úgy érzik, nem fecsérelték el fölösleges dolgokra az életüket, hanem nagyon sok feladatot el tudtak végezni. A diákjaim kérdésére válaszolva, hogy mindig mosolygok-e, azt szoktam mondani, hogy igen, mióta eldöntöttem, hogy így teszek.

Tudatában vagyok annak, hogy mit csináltam. Hogy ez sok-e, vagy kevés, azt nem az én tisztem eldönteni, de az oktatás és a tudomány terén végzett munkám, illetve az, amit dékánként végeztem, és a megvalósult eredmények mindig megelégedést váltottak ki belőlem. És ez nekem elég.