Pálcatörés

Első körben az európai jognak a mibenlétét szükséges megérteni ahhoz, hogy a fenti problémafelvetésre választ találhassunk. Amikor az egységes Európa megalkotói megálmodták nagy álmukat, ez az álom (legalábbis a jog szemszögéből) abban különbözött a korabeli „nemzetközi álmoktól”, hogy az európai közösséget nemcsak politikai, hanem jogi alapokra kívánták helyezni, annak érdekében, hogy az egyes, esetenként eltérő vélemények egy kellően szabályozott mederben kerüljenek ütköztetésre, és az ennek eredményeként megszülető, összecsiszolt „közös álláspont” immár kötelezővé váljon mindenki számára. Azért, hogy a rendszer fenntartható legyen, szükség volt olyan mechanizmusok közbeiktatására, melyek lehetővé teszik, hogy a közös álláspont értelmezése is egységes legyen, és az ettől való eltéréseket, ha az szükséges, egy újabb, előre megszabott keretben lefolytatott egyeztetés után, korrigálni lehessen.

Mindezek érdekében hozták létre (jelenlegi nevén) az Európai Unió Bíróságát, és határoztak meg különféle eljárásokat a közösségi/uniós jog érvényesülésének biztosítására. Ezek mindegyike egy-egy meghatározott funkciót lát el, és nemcsak a maguk összességében játszanak fontos szerepet (bírói hatalmi ágként), hanem külön-külön is jelentős építőkövei az uniós jogrendnek. Az Európai Bizottság az uniós jog őreként felügyeli magának az Európai Unió egyes szerveinek a döntéshozatalát (mintegy képzelt alkotmánybíróság), a tagállamok közösségi jognak való megfelelését (egy szövetségi bíróság mintájára), és természetesen jogvédelmet nyújt az egyéneknek (mint ahogy azt a rendes bíróságok teszik). A kötelezettségszegési eljárásként emlegetett procedúra az egyes tagállamok vonatkozásában hivatott kikényszeríteni az európai jog érvényesülését. Ilyen eljárást a Bizottság jogosult kezdeményezni, meghatározott előzetes egyeztetések után, melyek sikertelensége esetén a Bíróság elé kerül az ügy.

A fentiekből már sejthető, és valóban így is van, hogy egy-egy ilyen ún. kikényszerítési per semmiképpen sem nevezhető rendkívülinek, nagyobb tagállamoknak számos ügye járta már meg Luxemburgot, és Magyarország esetében sem ez az első alkalom. Ami sokkalta aggasztóbb a mostani eset(ek)ben, az a következő: Egyrészt, az Európai Uniónak (mint ahogy az EU Bíróságának sincs általános eljárási jogköre) nincs általános hatásköre, azaz nem foglalkozhat az élet minden területének szabályozásával, csak azokéval, amelyeket a tagállamok az alapító szerződésekben meghatároztak. A többi ún. nemzeti hatáskör, és ide tartozik (sok egyéb mellett) az igazságszolgáltatás, néhány apró kivételtől eltekintve. Nemzeti hatáskör az adó- és nyugdíjszabályok megállapítása is. Így a bírák nyugdíjkorhatárának módosítását csak áttételesen van lehetőség vizsgálni, az egyenlő bánásmód követelményébe ütközés vonatkozásában. A nemzeti bankkal és az adatvédelemmel kapcsolatos kérdések részletezésére nem térünk ki, mert mondanivalónk szemléltetéséhez a bírákkal kapcsolatos vita kiválóan alkalmas.

A mostani helyzet veszélyessége akkor érthető meg, ha kiemeljük és emlékeztetünk egyrészt arra, hogy az Unió nem titkoltan azért (is) döntött a fenti eljárások megindítása mellett, mert aggódik a magyar demokrácia „általános állapota” miatt, másrészt, hogy többször is hangoztatták, a Magyarországnak adandó pénzügyi segítségről addig szó sem lehet, amíg az EU által kifogásolt témaköröket nem sikerül megnyugtató módon rendezni. Azaz, jogi helyett itt már gazdasági és politikai szempontok kerülnek előtérbe, ami ilyen nyíltsággal eddig nem nagyon történt meg. Itt csatlakozunk vissza ahhoz, hogy a Bizottság a bírák nyugdíjkorhatárának változtatását az egyenlő bánásmód kontextusában kéri vizsgálni. Ez a terület (a diszkrimináció tilalma) pedig jellegénél fogva nem egy konkrét és részleges szabályanyaggal körülhatárolt, hanem bírói esetjogon nyugszik, általános keretszabályokon alapul. Ezért rendkívül nagy veszély leselkedik az uniós bíráskodásra az ilyen kérdések átpolitizálása képében. Oly mértékű, amilyennek még csak a felmerülését sem lenne szabad megengedni – még akkor sem, ha (remélhetőleg) a Bíróságot a mostani különös körülmények nem fogják befolyásolni.

A fentiekben nem a három vitatott ügy tartalmi kérdéseit boncolgattuk, annak eldöntése céljából, hogy kinek is van igaza: hagyjuk ezt első körben az erre hivatott szervre, az Európai Unió Bíróságára. Ehelyett arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy miért problémás a kialakult helyzet, oly mértékben, hogy valójában az uniós demokrácia megkérdőjelezéséhez is vezethet. Nem pedig a magyar demokrácia leépülését jelzi vagy jelenti.

A régi korokban a bírák felségjelvénye volt a bírói pálca, melyet ítélkezéskor, különösen büntetőbíráskodáskor és elsősorban halálbüntetés kiszabásakor eltörtek: innen ered a pálcát tör valaki felett szólásunk. Ahhoz, hogy az Európai Unió betölthesse azon feladatát, ami az alapítók szándékolt célja volt: egység, békesség, szabadság és jólét biztosítása Európa népei számára, ahhoz, hogy az Unió alapkoncepciója és -gondolata (mely vitathatatlanul szükségessé és fenntartandóvá tesz egy európai közösséget) a maga teljességében érvényesülhessen, nem szabad összekeverni a büntető- és a közjogi, közigazgatási jellegű bíráskodást: nem szabad pálcát törni Magyarország felett.