Bgd., pukkadj meg az irigységtől!

Idetartozik még az is, hogy valamennyien külföldön keresik kenyerüket, kettőt kivéve, akik ebben a pillanatban klub nélkül vannak. Érdekes, ugye, hogy a férfiak célkitűzésként meg voltak elégedve a hatodik hellyel is, mert az kivezet az olimpiára, ezzel szemben a gyengébb nem hallani sem akart semmilyen „hatodik” helyről! Idekéredzkedik ugye a köztudatban lévő sporthelyeslés: „Szép volt, fiúk!” Igenis férfiasan – hogy ez mit jelent ebben az esetben, nem nehéz kitalálni! – játszottak a nők, és nemükhöz illően önfeledten ünnepelték az itthon kevésbé felkapott és értékelt sportáguk óriási sikerét. Jó volt ezekben a napokban röplabdaszurkolónak lenni. S nekem úgy tűnik, hogy „ezek a napok” még sokáig tarthatnak, mert ez egy meglehetősen fiatal válogatott. Csak öt huszonöt éven felüli volt a keretben! De egy sem harminc! Egy 25, két 24, egy 23, két 21 és három 20 éves leány volt ezen az Eb-n. Mi mindent megnyerhetnek még… ha csak a korukat vesszük alapul!


Utánoznák a Barcelonát?

Utánozná a Partizan a Barcelonát, vagy csak éppen beért ismét egy generáció, meg néhányan visszatértek külföldről?! Így vagy úgy, a Vojvodina ellen Újvidéken, a belgrádi csapatban nyolc olyan játékos volt, akik mind a fekete-fehérek iskoláját járták. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindannyian az „elemi iskolát” is a Partizanban kezdték és fejezték be, de valamennyien a Zemunelában és persze az ificsapatban és a Teleoptikban (a Partizan második csapata) sajátították el a játék fortélyait. Nem mellékes persze az sem, hogy az első csapat edzője, Stanojević is „évtizedeket” töltött a klubban, sem az, hogy Krstajić sportigazgató, valamint Albert Nađ sportkoordinátor is (jó volna tudni, hogy ez mit jelent!) a Partizan „gyereke”. Nemcsak ők ketten járták a világot, mint profik, és jöttek vissza a csapatba, hanem ezt tette és még teszi is Ilić, Rnić és Smiljanić is. A klub keresett rajtuk, ők is tehettek egy kis pénzt a bankba, és most „segítik a kicsiket”, hogy azok is megtehessék ezt az utat. Tomić és Lazarevski csak 23 éves, Miljković 21, Šćepović 20, és az, aki kikezdte a Vojvodina hálóját a 2:1-es meccsen, Marković csak 17! És van még vagy fél tucat olyan tizenéves, akik valószínűleg már tavaszra át-át lesznek irányítva a nagyok edzésére, hogy megmérettessenek.
Ha már összehasonlítottam a Partizant a Barcelonával, akkor azt is meg kell említenem, hogy Stanojevićnek ez az első edzői küldetése a legfelsőbb fokon, éppen úgy, mint Guardiolának. Abban is nagyon hasonló a két fiatal szakember, hogy egymás után nyerik a dupla koronákat. Van azonban egy nagy különbség a két klub között, és talán mondanom sem kell, hogy ez nem csupán a két klub stadionja és szurkolótábora – a Barca stadionja négyszer akkora, a fizetővendégek száma tízszeres, és a bevétele a klubnak talán több százszoros is! A Barca veszi is a játékosokat, lásd Fàbregas visszavételét, a Partizan meg, hogy életben tartsa a „nagyüzemet”, kénytelen mindig eladni a legjobbakat. Nem mellékesen a Barca Európát is meghódította, a Partizan meg az idén (is) hasra esett a BL-ben a kezdet kezdetén.


Erről jobb lenne nem írni!

Természetesen a szerb–olasz Eb-selejtezőről beszélek. Mégpedig hat órával a meccs kezdete előtt. Még véletlenül sem fogom emlegetni a genovai siralmas mérkőzést, melyet a végén 0:3-mal az olaszoknak adott az UEFA. Pedig kellene, mert az egy olyan melléfogás volt, melyhez hasonlót nagyon nehéz kitalálni is. Ki volt a hibás a történtekért – a szervező vagy a vendég. Na de ne untassak senkit ezzel, már csak azért sem, mert megvan már a belgrádi meccsnek az eredménye, amikor e sorokat olvassák. Tehát nekem ebben a pillanatban, amikor a meccsről írok, fogalmam sem lehet a történtekről. Ennek ellenére „leírom” a mérkőzést! Tudva azt, hogy eddig tíz tétre menő mérkőzést játszott a két nemzet (a mi részünkről volt egy SFRJ, majd egy Jugoszlávia, azután Szerbia-Montenegró és most Szerbia), és a mérleg katasztrofális – kilenc vereség. Ideje volna tehát győzni. De ugyan ráhibázott-e a szövetségi kapitány a csapatra?! Ha igen, akkor nem is lehetetlen. Nem csupán a nevekre gondolok, hanem a csapat összeállítására – arra a valami csodálatosra, mely a szinte átlagos játékosokból egy nagyszerű csapatot csinál. Volt már ilyenre példa, nem is egy. Persze fordítva is, amikor a kiváló játékosokból egy csapnivaló gárda lett. Az előbbihez egy, hogy úgy mondjam, nagyon tehetséges „fényvesztő” kell. A mi kapitányunk minden, csak éppen nem ez! Szóval mindegy, hogy ki játszik? Azt már nem. A meghirdetett tizenegy nem is rossz, csak az a kérdés, hogy „milyen fejjel” mennek ki a pályára. Szerintem a kapitánynak nem lett volna szabad a csapatban lenni! Akkor sem, ha tudja mindenki, hogy ez a 100. meccse a válogatottban. Az utolsó öt perc is megtette volna, nemde? Ő nem tudja meglepni az olaszokat, hisz emberemlékezet óta nekik játszik! Egy „ismeretlen” fiatal sokkal több (borsot törhetett volna az orruk alá) gondot okozhatott volna a megszokott olasz játékfelfogásnak. Sajnos nálunk sem a klubok, sem pedig a válogatottak nem szeretik a megtervezett „egyénieskedőket”, márpedig ezek nélkül pont ilyen a futball, mint amilyent tegnap este láttunk.
Bevallom, nagyon szeretném, ha minden másként történt volna, és nekem nagyon pirulnom kellene mindazért, amit leírtam.