Macedón csoda és egy őrült orosz

Persze Đoković legújabb sikerét már mindenki elcsépelte. Nem szalaszthatom el azonban az alkalmat, hogy ne tegyek még egy-két darab fát a tűzre. Mert van miért. Elsősorban: nem a döntő volt a döntő! Nole Nadalra már előfizetett – ötször verte az idén e döntő előtt! Tehát ha kötélidegei volnának a spanyol fiúnak, akkor is hihetetlen lelki nyomás alatt kezdte és még nagyobb kisebbségi érzéssel fejezte be az utolsó GS-t – mégpedig úgy, hogy „ebben az idényben a dög fél tucatszor húzta el a nótámat!” Mondott is a meccs alatt egyet-mást. Az az érzésem, hogy igaza is volt, amikor azt mondta, hogy Đokovićnak nincs semmi baja! Na de ez benne van a „pakliban”, hogy bizonyos esetekben kérheti a játékos az orvos vagy a gyúró segítségét. Ő csak ezt tette, és semmi mást. Azért meg neki, Nadalnak kell tenni valamit, hogy az övé legyen az utolsó ütés, és ne Đokovicé, mert hát ugye erre megy a játék. S éppen ebben volt az elmúlt években nagy – mindenki ellen. A „döntő” éppen ezért ezen a tornán egy meccsel előbb megtörtént. Nem mondhatnám, hogy a tényleges döntőben nem láttunk nagy játékost, de az meg sem közelítheti az elődöntőt, melyet a legjobb hollywoodi forgatókönyvíró sem tudna jobban megkeverni. Az pedig, hogy ez majdnem a tükörképe volt Đoković és Federer tavalyi meccsének, egyszerűen sátáni, mondta a legfiatalabb unokám.
Đokovićtól, a világ ebben a pillanatban valóban legjobb teniszezőjétől éppen ezt vártuk – újabb GS-t –, azt viszont az égvilágon senki sem hitte volna, hogy a macedón kosarazók bent lesznek Európa négy legjobbja között! Macedónia a torna legnagyobb és legkellemesebb meglepetése. Talán mondanom sem kell, hogy ők minek örülnek a legjobban: hát annak, hogy Görögország hozzájuk képest „sehol” sincs! Ugye, ez az ország még a Macedónia nevet sem ismeri el. Hát, most majd megtanulják. A mieinkről jobb nem beszélni. Nagyon rühellem a korábbi címemet: Tudnak, képesek, akarnak… a nem akarásnak vagy a túl nagy akarásnak leginkább nyögés a vége.
Visszatérek azonban egy pillanatra a teniszhez, hogy élvezzem az ismételten mocskos szájú (azonban ezúttal is megúszta olcsón, csak nevetséges kétezer dollárral büntették!) Serena vereségét a női – nem is egészen női?! – döntőben az ausztrál Stosur ellen. Ez a tagbaszakadt, férfias hölgy barátnőjével ünnepelte a győzelmet. Persze az egész világ tudja, hogy Billie King és Navratilova is „stosuros” volt, és (talán éppen ezért!) verték a női világot, de nagyon!


Még egy őrült orosz (inkább -országi) milliárdos

Szulejman Kerimov a neve, tehát aligha orosz(?!), dagesztáni olajdúsgazdag, Anzsi nevű klubja nemrégen szerződtette Eto’ót heti 300000 euróért, tehát évi 15milliónál is többért, hogy rúgja a gólokat az orosz ligában. És már rúgja is. Ugyanebben a csapatban játszik a magyar Dzsudzsák a fentinek alig valamivel több, mint az egyharmadáért! S most a napokban az a hír kelt szárnyra, hogy Cristiano Ronaldónak 400000 eurót kínál ez az őrült milliomos hetente, és hajlandó kifizetni a 80millió kivásárlási díjat is a Realnak! Ha én vagyok a FIFA elnöke, nyomban felfüggesztem ezt a csapatot, és azon kezdek dolgozni, hogy a FIFA következő közgyűlésén kimondják, hogy egy-egy klub hány játékost szerződtethet, és mennyi a játékosok összességének a fizetése és bónuszainak az összessége. Valami hasonlót kell, fizetési felső határt bevezetni, mint az amerikai kosárlabdaklubokban, mert egyébként előbb-utóbb lesz 6-8 olyan klub, melyekkel a többiek nem tudnak sosem versenyezni. S valószínűnek tartom, hogy nem ez a célja a FIFA-nak, sem pedig az UEFA-nak. Logikus kell hogy legyen az is, hogy a másodosztályban ez a plafon sokkal alacsonyabb legyen. Természetes, hogy egy ilyen új szabály nem nagyon érintené a klubok 90%-át, de megkötné mégis a kezét a dúsgazdagoknak, hogy ellopják mindig a legjobbakat a kevésbé tollas egyesületektől. Más szóval legalább el kellene hogy adjanak valakit, akinek sokat fizetnek, hogy helyébe egy másik jöhessen…
Az sem volna bolondság, hogy egyes szövetségek csinálnának valami hasonlót, hogy a többi kis klub mégse érezze azt, hogy ők csak ágyútöltelékek. Persze attól a pillanattól, hogy valamelyik klub sikert ér el a nemzetközi versenyeken, a plafonja természetesen magasabb kellene hogy legyen.


Nekem is volt vitiligóm… és a centiméterek

Igen, kimondhatom, hogy volt… ma már nincs! Pedig azt mondják, hogy gyógyíthatatlan! A vitiligo pigmenthiány, foltos bőrfestékhiány „fehérfolt-betegség”. Nem fertőző, jelenleg nem gyógyítható. A pontos oka egyelőre ismeretlen. A bőr foltokban veszíti el barnaságát, s teljesen fehér lesz. Ezt mondja a világhálón a Wikipédia. Nos, nekem harminc-egynéhány éves koromban – már megvolt a lányom, Marianna, ebből következtetek éveimre – a bajszom bal oldalán hirtelen egy kerek fehér folt keletkezett, és nem volt egy szál szőr sem abban a foltban. Az asszony púderjával szerettem volna takarni, de nem sokáig csinálhattam, mert kezdett térképre hasonlítani a pofalemezem! A kezeimről meg ne is beszéljek. Idővel megszoktam – legalábbis jómagam –, Ausztráliában „foltosnak” („spoty”-nak) becéztek játékosaim… Ma mindenfelé „sápadt arcú” vagyok. S nem is akarok feketére „lesülni” semmi pénzért, mert nekem a nap ellenségem! Mindennek tudatában nagyon megleptek a Đoković bal füle feletti fehér foltok. Szerencsére nem kerekek, hanem sovány romboid alakúak, tehát lehetséges, hogy nem vitiligo, hanem valami más. Nagyon jó volna, ha „valami más” lenne, mert neki muszáj a napra menni!
Annyi minden nagy sportesemény történik ebben a pillanatban világszerte, hogy az ember képtelen érdemben mindenre odafigyelni, de egy-két dolog megmarad abban a kilónyi szürke anyagban. Kellemes meglepetés a szerb röplabdázók sikere. Meglehetősen nagy meglepetés a Barcelona döntetlenje otthon, függetlenül attól, hogy a védekezés nagymesterei, az olaszok vittek el tőlük egy pontot. S aztán a világ egyik legjobb játékosa, Cristiano Ronaldo adott egy csak tőle hallható nyilatkozatot: …irigyek rám, mert szép vagyok, gazdag és szenzációs futballista… ehhez még csak centiméterek kellenek, nemde?!