A jóból sosem árt meg a sok!

Teniszben javában tart New Yorkban a US Open, ahol talán egy újabb nagy sikerre van kilátása a világ legjobbjának, a szerb Novak Đokovićnak. Mindemellett a labdát rúgók Európa-szerte készülnek a kontinens selejtezőire. S ráteszem minden fityingemet, hogy ezek a selejtezők nagyobb érdeklődést váltanak ki (sajnos), mint a fent említettek összességében! Amikor ezt a „sajnos” megjegyzésemet elolvassák a legvadabb focidrukkerek, tudom, hogy gondolkodás nélkül elküldenek szülőhelyemre! De ők nemcsak káromkodnak, sértegetnek, fenyegetnek, hanem ütnek és vernek is, sőt… Eszem ágában sincs azonban az úgynevezett szurkolókkal (szervezett vagy csak úgymond „szokásból együtt lévő” bandával) foglalkozni. Annyi minden szép történik a világban, hogy az embernek tele van a szíve.

Mindig élveztem az atlétikát. Egyike azoknak a sportoknak, melyekben senkitől sem függsz mint egyén, ha elég gyors vagy, vagy többet tudsz dobni, vagy nagyobbat ugrasz, mint más. Most, hogy „rossz helyen” van a verseny, nem tudom élőben nézni, s ez igencsak felvizezi az élvezetemet. Ugyanis a világhálón már láttam az eredményeket, tehát tudtam, hogy Bolt rosszul rajtolt. Hogy a „szerb” Emir Berkić elődöntős volt, hogy az ugyancsak szerb Dudaš hatodik lett a világon tízpróbában. Ezek a szerb válogatottak, mert így kellene írni, amikor például az úszó Csabáról, a kerékpározó Kaszáról vagy a fél tucat asztaliteniszezőről, leányról van szó. Hogy ne említsem a tekézőket! Dudaš szenzációs országos csúcsa különös emlékeket idéz bennem. A Testnevelési Egyetemen atlétikában csak úgy kaphattál tízest, ha tízpróbában szereztél 3000 pontot! Hát, nekem ez sikerült. S ez nagy dolog volt nemcsak nekem, hanem a többi srácnak is, akik leginkább amiatt buktak meg, mert nem tudták átugrani a két métert – rúddal. Nem abban volt a vicc, hogy átugrani, hanem anélkül a homokba érkezni, hogy nem tört el a nyakad! Ezt pedig nagyon sokan nem akarták! S most nézem ezt a fiatalembert, aki csak 1,83 méter magas és 80kg! (Én abban az időben 177cm és 64kg voltam.) Ő 8256 pontot szerzett?! Ez a fiatalember (1989. november elsején született)?! Én 23 éves voltam, ő még annyi sem ma, és majdnem háromszor annyi pontot szerzett… apám, ez nem vicc! És már a világon a hatodik egy olyan versenyben, melyben „taták”, a harmincon felüliek a nagymenők! Kalapot emelek előtte, már csak azért is, mert ha történetesen indulna öt-hat egyéniben az országos bajnokságban, legalább három-négyben aranyat nyerne! Hát ennyire jó ez az újvidéki fiatalember!

Ez várható volt?!

Csütörtökön este mindenhol megjelent a hír, hogy Stanojevićnek felmondott a Partizan, s rajta kívül megy még Krstajić sportigazgató is, de ő saját elhatározása alapján. Az új edző Zoran Milinković. Mindannak alapján, ami a múlt napokban történt és elhangzott, ez várható volt. Negyven-ennyihány év alatt háromszor kaptam útilaput! Elmondhatom, hogy mindháromszor ki kellett, hogy fizessenek, mert… Nem mintha nekem lett volna igazam, de szerződésem volt, és nem én szegtem meg. Egy alkalommal, ha nem lett volna az elnöknek a nyilatkozata telis-tele kitalált dolgokkal, le is mondtam volna a kártérítésről, mert ludasnak éreztem magam bizonyos dolgokban, de mivel a „gazda” túllőtt a célon, hát fizessen! Ennek ellenére egy alkalommal sem nyilatkoztam semmit – se jót, se rosszat – a munkaadómról! Itt követte el a legnagyobb bakit Stanojević edző. Megengedhetetlen, hogy az edző a saját vezetőségét felelősségre vonja. Persze, van sok olyasmi, ami fáj egy edzőnek, de hát ez a poszttal jár, és van lehetőség arra, hogy tisztázzon dolgokat, hisz van (újabban) sportigazgató, meg futballigazgató, meg a fene tudja, még mi… Hát azokon keresztül talán kapott volna orvoslást, ha volt valami sérelme.

Értem én a fiatal és nagyon sikeres edzőt még a túlkapásaiban is, de nem értem, hogy megbukott olyasmiben, ami az ő szakmájának egyik legfontosabbja – a taktikában! Tudnia kellett volna, hogy ki az erősebb! Mindig az elnök vagy a tulaj… és punktum! Az más lapra tartozik, hogy mi mindent megnyert a Partizannal. Hogy az idén is hihetetlen pénzeket keresett a Partizan a játékosok eladásából – Fejsa 3, Savić 12, Petrović 2,3 és Nastasić 2,5millió eurót hozott a kasszába. S ebben neki és a többi edzőnek nagy szerepe van, ők hozták ide fel a sokszor ismeretlen fiatalokat! Az is tény, hogy a múlt hónapban hétmilliót, de legalább másfelet elmismásoltak (ez utóbbit) valami félprofik ellen. De ki vette a játékosokat, és ki adta el a fent említetteket? Bizonyára nem az edző! A vételek nem sikerültek túl jól, csak a legolcsóbb (0,3milliós) Volkov a megfelelő játékos, a legdrágább (1milliós) Pachecho nem is játszott! Stanojević mondhatja, hogy 19,8milliót szerzett a klub a játékoseladásból, és abból csak 2,45-öt költött új játékosokra… kell ehhez a nagyon megkérdőjelezhető gazdálkodáshoz magyarázat?! Úgy látszik, nem, s pár óra leforgása alatt a vezetőség is rájött erre, mivel pénteken közölték: Stanojević és Krstajić is marad a klubban, vagyis nincs edzőváltás, így mindketten ott lesznek a Cagliari elleni barátságos mérkőzésen…

Meg fogják változtatni a teniszt, olyan röplabda módra!

A 31 éves Ferrero öt szettben legyőzte Monfilst. Mi ebben a pláne? Hát az, hogy 4 óra 46 percig tartott a meccs! Ez már a második ötszettes győzelme New Yorkban a 2003-as Roland Garros bajnokának. Hihetetlen volt a meccs – „órákig” tartó ütéssorozatokkal. Ezt még nem is mutatja kellően a 7:6, 5:7, 6:7, 6:4, 6:4! Hála a jó égnek az ötödik játszmában a franciának nem sikerült egyenlítenie, mert ha történetesen sikerült volna, akkor valószínűnek tartom, hogy még ma is játszanának! Valamit tenniük kell a tenisz embereinek! Nem létezik öt órán át egy helyben ülni és élvezni! Ezt ki mertem mondani, bár én is végignéztem. Igaz, hogy nemegyszer váltottam más adásra a tv-t, de csak percekre. Hogy bírták a nézők abban a melegben… A játékosokról meg ne is beszéljünk. Hogy lehet ilyen „bizonytalanságban” menetrendet tervezni… Mikor kezdjenek melegíteni a következő meccs játékosai, mire készüljön fel a tv-közvetítő, s meddig bírják az ötórás meccseket a játékosok?! De még mielőtt „átszervezném” a játékot, hadd adom tovább azt, amit a világhálón olvastam erről a meccsről. Persze csak azt, ami nekem tetszett, de nagyon. Monfils: Születésnapom van ma. Itt van mamám is. A mai nap szép volt. Anyám azt szokta mondani, hogy: „egy nap győzöl, a másikon kikapsz, az a fontos, hogy mindent beleadj”… Azt hiszem, a mamám elégedett volt velem!

Micsoda gyönyörű hozzáállás!

Lehet, hogy nem ebben az évtizedben, de egyszer biztos, hogy ebben a rohanó évszázadban megváltoztatják a teniszt, mégpedig alapjában. Nem létezik, hogy a nagyokosok nem gondolkodnak azon, hogy – hasonlóan a mai rövidítésekhez – egy gémben ne lehessen „ezeregyszer” egyenlíteni és előnyt szerezni, hanem kimondják, hogy ötször-ötször adogat mindkét fél, tehát az egyik mindenféleképpen sikeres, s így szinte pontosan ki lehet számítani a meccs hosszát! Ha ez bejön, valaki jelentse nekem oda a másvilágba.

Hogy e meccs nézői nem értenek egyet velem, mutatja az, hogy a meccslabda előtt a stadion „lábra állt”, és úgy ünnepelt! Ilyet sem láttam még soha!