Kérdezzék meg Thatcher bárónőt

Hát egyelőre még nem az, de az sem már, amit a Vaslady hagyott maga mögött. Ki gondolta volna, hogy a norvégiai katasztrófa után alig egy-két héttel megtörténhet az, ami ebben a pillanatban minden normálisan gondolkodó emberben azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz ennek a vége, ha történetesen a törökök Németországban elkezdenek valami hasonlót, vagy Hollandiában a muzulmánok. Nem azt mondom, hogy minden rasszista alapon van Angliában, de ahogy az ember nézi a tv-n a dolgokat… Angliában nem voltak meccsek emiatt. A Community Shield, a két manchesteri csapattal volt az utolsó komolyabb meccs Angolhonban. Pont ennek a meccsnek a kapcsán van egy-két mondanivalóm. A United nyert 3:2-ra a City ellen, pedig az 50. percig a City vezetett 2:0-ra! Nem volt ez valami eget rengető idénynyitó, de érdekes volt, mert féltucat tartalékot lehetett bevetni és az a tény, hogy a két manchesteri gárda esett egymásnak egy különös aromát adott a kilencven percnek. Nem nagyon szeretik egymást a játékosok, de érdekes, hogy a két edző több mint sportszerűen viszonyul egymáshoz, majdnem barátian. Ilyen is kevés van a nagy pénzhajszában és a tulajdonosok és a szurkolók állandó követelései közepette.

Mindkét klub ellen játszott csapatom!

Igaz, nagyon régen, 1983-ban a Uniteddel Sydneyben és 1984-ben Manchesterben a City ellen. A Manchester United elleni barátságos meccs volt az első, amelyen már szerződéses szövetségi kapitánya voltam az ausztrál válogatottnak. Az Anglia elleni három meccs után, amelyeken mint felkért edző vezettem a csapatot (0:0, 0:1 és 1:1) már sokkal nagyobb becsvággyal és reményekkel indultunk. A Man. United elleni mérkőzés még mindig nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna, de söprögetős védelmünk – négy védő, mögöttük egy okos, ha csak lehet egy gyors és parancsolni tudó játékos – nagyon megzavarta az angol együttest és szinte nem tudott összehozni egyetlen gólhelyzetet sem. A teljes igazság érdekében azt is meg kell jegyeznem, hogy mi csak hatszor rúgtunk kapura, abból négyszer el is találtuk (nem úgy, mint a szerb válogatott, amely az oroszok ellen egyetlenegyszer találta el a kaput!) Még mindig nagyon angolosan játszottunk – hosszan előre rúgni a labdát, verekedni érte a levegőben s lesz, ami lesz –, amit én szívből utáltam. Érdekes és érthető módon az edzőmérkőzéseken egész jól ment a szervezett pontos adogatásokkal kidolgozott helyzetcsinálás, mert nem féltek a „következményektől”, amikor meglátták a United mezeit, nyomban átvették az évek során beléjük vert „direkt módszert”: minél kevesebb érintéssel lövőhelyzetbe jutni!

Egy évre rá, amikor világjáró utunkra keltünk, már volt mögöttünk tizenegykét meccs, mire Manchesterbe értünk és a Cityvel álltunk szemben. Ekkor mi már egészen más csapat voltunk. Olyannyira, hogy egy egészen élvezetes meccsben megleckéztettük őket, amit az eredmény, a 3:1 nem is mutat meg teljes egészében! Tehát elmondhatom, hogy a két nagy manchesteri csapat ellen két meccsből négy pontom van. És ez a négy „pont” még ma is nagyon szépen fekszik öregedő szívemben.

A kosarazók mutatják az utat

A pár nappal ezelőtt véget ért a „Jugoszlávia” kosártorna. A válogatottak ranglétrája szinte be volt betonozva, talán csak az első két csapat sorrendje volt valamelyest bizonytalan. A szerb válogatott megérdemelten lett első. Az egykori Jugoszlávia hat köztársaságának csapata játszott a csoportban és az ott elért eredmények után tisztázták egymás közt, hogy ki milyen helyen végez. Köztudott, hogy 1. Szerbia, 2. Horvátország, 3. Szlovénia, 4. Bosznia és Hercegovina, 5. Montenegró, 6. Macedónia. De nem ez a mondanivalóm! Hanem az, hogy egy ilyen versenyt önszántukból csak a kosarazók tudnak és mernek megszervezni! Igaz, hogy a vízilabdázók szinte minden évben meg kell, hogy vívjanak egymással, de ez nem önkéntes, hanem a nemzetközi versenyek „kényszerítik” az egykori YU-köztársaságok, különösen Szerbiát, Montenegrót és Horvátországot egymás elleni meccsekre. Nemcsak hogy megszervezték, hanem Ljubljanában minden a legnagyobb rendben folyt le. Minden részvevő országban az egykori válogatott kosarazók vannak a legmagasabb vezetőségi körökben. S tudjuk, hogy egykor minden kosarazó egyetemista volt és egy nagyobb része el is végezte tanulmányait – tehát nem bunkók vezetik szövetségeiket! Ha itt véletlenül valaki a futballra gondol, mint ennek az ellenkezőjére – hát ördöge van! Nem kell messze menni, csak az első három, úgynevezett nagy klubig. Meg azután a szövetségig is. El tudják képzelni, hogy a labdát rúgó „társadalom” képes volna megszervezni a ljubljanai torna focimásolatát!? Ugyan kérem! Még ha meg is egyeznének, hogy nem rossz az ötlet, már abban összevesznének, hogy hol legyen az első torna. Arról már ne is beszéljünk, hogy milyen lenne a „párbeszéd” a lelátókon. És a „rendcsinálás” egymás városainak utcáin…

Ha már a párbeszédről szóltam, hadd mondom el véleményemet az orosz–szerb meccsről, meg „egyébről”. Pižonnak fogalma sincs a csapatépítésről. Ezen a találkozón éppen semmit nem tisztázhatott, mert ilyen összeállításban soha többé nem lesz a csapat! Továbbá már egyszer le kellene mondania végérvényesen Pantelićről! Na meg egy másik féltucatról is ebből a gárdából. Az egyéb alatt az orosz szurkolók Szerbia – Koszovó (legalábbis így hangzott) „biztatása” volt bizonyos méretig meglepetés. Egy rosszmájú haverom azt mondja, hogy van elég szerb „menekült” ott, hogy nagy zajt csapjon. És nekik ez semmibe sem kerül, nem úgy ennek a kis országnak.