Bećković foglalkozása sem más: hivatásos szerb. Másodsorban költő, akadémikus. Ám mintha senkit sem érdekelne, hogy ez az ember mit művelt a nyolcvanas évek óta, hogy harci dobokat vert, a háborús propaganda mellé szegődött. Vladimir Arsenijević fiatal belgrádi író szerint Dobrice Ćosićtyal és másokkal hihetetlen szerepet töltött be az egykori Jugoszláviában a gyűlöletbeszéd elterjesztésében, majd folyamatosan öntötték az olajat a tűzre. Hogy hogyan? Olvassák el Mirko Kovač esszékötetét, Az elit rosszabb a tömegnél címűt, különösen a hősünkről szóló fejezetet (Költő, katonatiszt, siratóasszony). Akad zentai, aki szerint az nem baj, hogy royalista (nem hát). S előkerült egy fogalom: a költő „egészséges nacionalista“, aki más népet sosem gyalázott. Ez talán igaz is. De jusson eszünkbe, maga Slobo is csak a szerbek érdekeit emlegette, más népet nem pocskondiázott. Nyilvánosan. Nekem azért erős kétségeim vannak egy olyan ember elmeállapotát illetően, aki, mint Zenta új díszpolgára, büszkén kijelenti: „Jobban szeretek a népemmel a rossz oldalon állni, mint ellenfeleivel a jó oldalon!” Lehet, bennem a gyári hiba, de én a magyarokkal együtt semmiféle rosszat nem szeretnék elkövetni – és másokkal sem. Jót pedig bárkivel. Jellemző, hogy a pópák és vladikák közül, akik körül ő folyamatosan sertepertél, senki sem szólt még neki, miről is szól a kereszténység. Vagy valaki a királyi tanácsból, esetleg maga a trónörökös, ha már. Minden bűn ennyire bocsánatos? A nacionalizmus jelensége nem oly egyszerű, hogy azt higgyük, aki csak saját nemzetét élteti, azzal minden oké, hisz a hagyományokat ápolja és örökíti át (közben új hagyományokat talál fel, ha a régiek nem elegendőek). De egy határon túl már az élettér megőrzéséről, sőt, annak kiterjesztéséről van szó. Amikor úgymond csak azt követeljük magunknak, ami különben is a miénk. Nem azt mondjuk, hogy nem azoké, akik per pillanat szintén ott élnek, mindig is ott éltek, hanem csak annyit: ez a miénk. Bećković politikai költészete éppen erről szól – olvassák csak el Ćeraćemo se još c. híres-hírhedt versét. Egy poémát sokféleképpen lehet értelmezni, de aki azt mondja, ártatlan, jópofa kis versről van szó, nézzen utána a vers hatástörténetének. A költő sosem tehető felelőssé Hágában azért, ami kimondott szavai nyomában történt, de hogy elgondolkozzunk, az a mi felelősségünk. Bećković leghíresebb mondolata, hogy „Koszovó a legdrágább szerb szó”. Vegyük ezt is metaforának? – azok után, hogy csak emberi életekben mibe került Koszovó Szerbiának, már nem is oly költői magasságokban röpdösünk. És hány vajdasági magyar élet ment ott tönkre – fizikailag is. Lelki traumákat is számos magyar kiskatona szerzett ott már 1981-től kezdve, ne feledjük már el. A zentaiak 1991-92 őszét és telét a legnagyobb félelemben élték át, akárcsak más vajdasági magyar települések lakói. De ők nyilvánosan is nemet mondtak a mozgósításokra. Alig pár helyen került sor háborúellenes tüntetésekre, így Zentára sokan lélegzetvisszafojtva figyeltek. Vajon megindulnak-e a tankok? Hisz a Tisza-mentén készenlétben álltak. (Lapozzák fel a bátor újvidéki Napló számait!) Ám mit csinált ekkor a város szülöttje? Az a Bećković, aki Slobodan Milošević hatalomra jutásakor őt éltette, s a Slobodában meg a Milošban, e két névben vélte megtalálni az új Voždot? Hát bizony, éppen hogy csak befejeződött Vukovár „felszabadítása”, de ő azon kesergett 1991 december elején, hogy Milošević hadserege nem is oly jó: „A szerb katonaság elfoglalta Szkádárt és Jedrenét, de ez a mai nem képes Borovo Selót és Tenjét sem”. De mit is keresett ott a szerb hadsereg? Azt, amit ma keresne: semmit. Költőnk már csak amiatt is identitásválságban van, mert azon crnagoraiak, illetve crnagorai származású szerbek közé tartozik, akik ellenzik Montenegró függetlenségét: ki is jelentette sajátjairól, hogy a crnagorai a szerb nép egyedüli azon része, melynek sosem kellett bebizonyítani, micsoda, de most elkezdte bebizonyítani, hogy mi nem. Annak idején, a kilencvenes években büszkén pózolt még könyvvel a hóna alatt az állig felfegyverkezett montenegrói harcosokkal, noha még katona sem volt. De pont az ilyenek küldik oly könnyedén harcba mások gyermekeit. Dicső dolog meghalni a honért – másoknak. Joga, hogy NATO-ellenes legyen. Az már nevetségesebb (és ismét csak történelemhamisítás), hogy a NATO-bombázás tízéves évfordulójára rendezett ünnepségen (!) arról szavalt-értekezett, akárcsak 1999-ben, hogy Slobo legyőzte a NATO-t. A dicsőséges szerb hadsereg 72 NATO-repülőgépet szedett le az égről – nyertünk! S elég, ha megnézzük, kikkel van folyton egy társaságban. Dobrica Ćosić egyik legjobb tanítványa Mihailo Marković, Momo Kapor, Kosta Čavoški, Artemije vladika, Bora Đorđević, Brana Crnčević körében működik. Valahogy ez a társaság szokta követelni az igazságot Radovan Karadžićnak is, minden idők legnagyobb szerbjének. Igaz, Bećković csak azt állította a szarajevói, srebrenicai stb. mészárosról, hogy ő a legdrágább szerb fő... A legdrágább szó ismét csak sokértelmű. Később megjósolta, biztos akad majd valaki, aki egy maréknyi dollárért feladja a már bujkáló költőtársat. Két évtizede jártam a zentai gimibe. Nem ezt a Zentát ismertem meg, tanáraim nem arra tanítottak, hogy effajta értékeket ápoljunk. Én kérek elnézést.