Ez itt Szerbia

– A televízióban folyton-folyvást azt hangoztatják, hogy tíz százalékkal megemelték a nyers tej fölvásárlói árát, de mi még mindig ugyanannyit kapunk. Alacsony a tejár, drága a takarmány és az üzemanyag – kapcsolódik a beszélgetésbe lányuk, Ibolya. A huszonéves Ibolya nevén van a bejegyzett állattartó gazdaság. Megmutatja a tejgyár legutóbbi elszámolását. 19 dinár kaptak az átadott tejért, amelynek a zsírtartalma átlagosan 4 százalék. Legutóbb a forróság miatt 3,8 százalék körül volt. – Én elhiszem, amit a tejgyár laboratóriumában megállapítanak a zsír- és fehérjetartalommal kapcsolatban, de nem én tartom a kezemben a ceruzát, amellyel beírják a számokat – mondja a házigazda, amikor a tejtermelők által sokat vitatott minőségi adatok felől kérdezem, az államnak ugyanis az ígérgetés ellenére nyolc év sem volt elegendő, hogy megalapítsa a független tejvizsgáló laboratóriumot. Szakmája szerint Ibolya állatorvosi technikus. A gazdaság hordozójaként fizeti a mezőgazdasági nyugdíjalapot is, így jogosult az állami támogatásra. – Utána sem merek számolni, hogy hányadán állunk. Valószínűleg többet kellett befektetnem a földbe, mint amennyit visszakapok támogatás formájában. Arra köteleznek bennünket például a miniszteri rendelet alapján, hogy 9000 dinár értékben műtrágyát vásároljunk, amiből ezután csak 6000-et adnak vissza. Nekünk itt a marhák után a szerves trágya korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, de ezt figyelembe sem veszik – feleli, amikor arról kérdezem, hogy mennyit kell befizetni az államnak a támogatási jogosultság megszerzéséért. – Jöjjenek csak ki a minisztériumból, és dolgozzanak itt egy hetet, hogy kipróbálják, milyen munka ez! Azt hiszem, két percig sem maradnának. Itt csak a trágya a haszon! – teszi hozzá szókimondóan anyja, a trágya helyett a szépítés nélküli szót használva, úgy, ahogyan a parasztember nevezi az állati végterméket. – Az állománynövekedés, a szaporulat az egyetlen haszon – mondta ugyanerre még korábban a férje. – Annak idején úgy döntöttem, hogy holstein fajtát állítok be. Itt tévedtem, a kéthasznúakra kellett volna alapozni a gazdaságot. Látom, hogy egyre többen áttérnek ezekre a tehenekre, amelyek húsmarhaként is kiválóan értékesíthetők. Az utóbbi időben már nálunk is van szimentáli – meséli a házigazda. – Amelyek ráadásul jól tejelnek, megadják a 25-30 litert is – fűzi hozzá Ibolya. A Papp család húsz-egynéhány hektárt művel a jószágok kitartása céljából, a föld nagyobbik részét bérelik. Kérdezem, hogy vajon állami parcellát is, az állattartók ugyanis előnyt élveznek az árverésen. – Nem, azt mondták a hivatalban, hogy csak akkor jár a kedvezmény, ha legalább 15 tehenet számlál a törzsállomány. Olyanok ezek a miniszteri rendelkezések, hogy abból a legkisebbek mindig kimaradnak. A nagyok azért sírnak, mert nem jogosultak a tejprémiumra, a kicsik meg azért, mert nem kapnak támogatást. Pedig a boltban vásárolt tejre nincs ráírva, hogy melyik készült a kistermelők részéről átadott tejből, s melyik a jobban fizetett extra minőségű tejből – válaszol a házigazda. A magasabb árkategóriába sorolt extra minőségű tejet csak zárt termelési rendszerben lehetséges előállítani, ami komoly befektetést igényel. A kisgazdaságoknak megfelelő állami támogatás nélkül és ilyen fölvásárlói árak mellett nincs lehetőségük ekkora méretű beruházásra. – Hogyan legyünk így versenyképesek az uniós gazdákkal? – teszi föl a kérdést Ibolya. A Papp család mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon, nem akarják föladni a tejtermelést, ha már egyszer belekezdtek. Önerőből építkeznek, kölcsön fölvételére nem is gondolnak. Miből fizetnék vissza?– mondják. Hegyesi szinten az övék már nem is kisgazdaság. 21 bejegyzett nagyjószággal rendelkeznek, a törzsállományuk 10 fejőstehenet számol. Ezek után jár az állami támogatás. – Decemberre már tizenkettőre emelkedik a számuk – dicsekszik Ibolya. Csakhogy lassan kicsi lesz a két istálló nekik. – Majd az egyiket az egyik szobába, a másikat a másik szobába rakjuk! – nevettet meg bennünket az anyja. A terveikről kezd el beszélni a házigazda. – Van egy földünk az országút mellett, itt a falu közelében. Oda szeretnénk egy kisebb családi farmot építeni, de amikor bementem érdeklődni a községházára, hogy mi minden kell hozzá, semmit sem tudtak mondani. Persze nem ezen a hivatalnoki „bölcs tudatlanságon” múlott, hogy az előremutató ötletből eddig még nem lett semmi. A pénz(hiány) az ok. – Ez a tejár épp csak a kiéléshez elég – szögezi le Tibor. – A tengődéshez! – fokozza Mária. – Én mindig is egy családi gazdaság létrehozásában gondolkodtam, ahol a lányom és a házból már kikerült két fiam is megtalálhatná a számítását, de ilyen föltétek mellett? – mondja a házigazda. Erre nincs mit mondani. A falon függő feszületen ragad meg a tekintetem. – Én készítettem – jegyzi meg. – Próbálkoztunk mi már mindennel, miután elveszítettem a munkahelyemet a kilencvenes években. Ilyeneket árultunk annak idején, szikraforgácsolóval készült. Magyarországon is dolgoztam egy ideig. Utána vágtam bele a tejtermelésbe – emlékezik Tibor. – Akkor kellett volna leállítani, amikor idehoztad az első fekete tehenet! – veti közbe a felesége, de látszik, hogy nem gondolja komolyan. A költségekre terelődik a szó. Csak a legszükségesebbekre telik, nincs pénz a jószágok kényeztetésére. Az idén a napraforgót is inkább eladják, így jobban kijönnek vele, mintha a tehenekkel etetnék föl a 19 dináros tejár fejében. – Hogy mi az oka a jelenlegi tejhiánynak? Az, hogy ilyen olcsó a nyerstej! Ilyen egyszerű a válasz, nem igényel különös szakértelmet – mondja Tibor, majd az állítólagos szakértők által hangoztatott álinformációkról beszél, amiken a hozzáértő ember csak nevetni tud. Például azon, hogy azért következett be a tejhiány, mert most ellenek a tehenek. Kérdezem, hogy itt Kishegyesen mi a helyzet. Tapasztalják-e a tejet behordva, hogy megfogyatkozott a tejtermelők száma. – A számuk igen, de tejcsarnokba bevitt tej mennyisége nem sokkal, néhány száz literrel csökkent csak, tudtommal – válaszolja. Eszerint a tejtermelés mellett makacsul kitartók pótolhatják – vagy a nagyobb tejhozammal, vagy a megnövelt tehénállománnyal – a fejősállataiktól megszabaduló kistermelők által behordott tejet. A házigazda megerősít a következtetésemben. – Vannak itt, akik komolyan gondolják, hogy fölfejlesztik a gazdaságukat, de önerőből ilyen árviszonyok mellett ezt nagyon nehéz véghezvinni. Két évvel ezelőtt a Szabadkai Tejgyárban azt tervezték, hogy megszüntetik a helyi tejátvevőt. Az ide látogató igazgató akkor arról beszélt az összegyűlt gazdáknak, hogy nem látja a kishegyesiekben a vállalkozó szellemet, innen ugyanis még senki sem fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy ilyen és ilyen tervei vannak, amit ők is támogathatnának. Tibor fölcsattan, amikor megemlítem neki ezt. – Itt ült ezen a helyen az igazgató, ahol most te! Azt mondta, ha megépítem az új tehénistállót, ami megfelel a modern, zárt rendszerű tejtermelési elvárásoknak, akkor ő azonnal küldeti a tejhűtő kádat, s az átvételi ár is rögtön magasabb lesz. No de miből építsük föl? – Nem ajánlotta föl a tejgyár támogatását? – Csak arról volt szó, hogy én építsem meg a modern tehénistállót, ő pedig ezután küldi a tejhűtő kádat. Tibor arról beszél, hogy a tehenészet is egy komoly szakma, ebbe bele kell tanulni, évek tapasztalata kell hozzá. S mi lesz így az utánpótlásból? Ilyen mostoha körülmények között a fiatalok közül kinek lesz kedve belevágni a tejtermelésbe? Amikor Ibolyát kérdezem, hogy ő miként látja a tejtermelés jövőjét, ő sem rajzol föl mesés jövőképet. Nem határozatlanságból. Szavai elárulják, hogy a családi gazdaságban dolgozva jól kitanulta a szakmát, s azt is, hogy talpraesetten intézi a maga ügyeit. Hosszas utánajárással nemrégiben sikerült kihajtania, hogy mezőgazdasági termelőként megkapja a pályakezdőknek járó juttatást. Az idén a tehéngazdasága az agrártárca idei mezőgépvásárlást ösztönző akciója keretében egy szénaterelő megvásárlásához igényelt 40 százalékos vissza nem térítendő állami támogatást. Látom, tudja, hogy mit akar. Csak rá kell nézni: nem abból a fából faragták, aki egykönnyen föladná.