A térközök betöltése

Érvényét nem önmagában hordozza – önmagában teljesen értéktelen –, hanem a hasznossága igazolja vissza. Ha segítségével a kaotikus sokféleségben értelemmel átlátható rend teremtődik, aminek köszönhetően kezelni, átfogni, magyarázni, működtetni vagyunk képesek, akkor a létjogosultság is igazoltnak tekinthető.

II.

Az igazság csakis kiindulási alapjából nézve igazság. Ezt az alapelvet alkalmazva a rendszerekre, a struktúráról is elmondható, hogy az csakis strukturális összetevői alapján tekinthető érvényesnek. Akárcsak az igazság, a rendszer sincs eleve benne a dologban: mi látjuk bele. Egy másik látószögből nézve teljesen más eredményekre jutnánk.

A rendszerek relatív valóságok: a szemlélő alany és a szemlélt tárgy között kialakult, egymást kölcsönösen megtermékenyítő szellemi kapcsolat létrejöttének eredményei. Ez azt jelenti, hogy visszahatólag nemcsak a mi gondolkodásunkat termékenyíti meg a valamiben meglátott rendszer, hanem azt a tárgyi valóságot is, amit megértésünkkel értelmi birtokunkká tettünk. Az ókori ember végletekig menő értelmezést adott ennek az ember és világa között fennálló kölcsönösségről szóló fölismerésnek, amikor abban hitt, hogy a nap nem kel föl, vagy a tavasz nem jön el, ha az ember nem végzi el a megfelelő szertartást.

A relatív érvényű rendszerek addig létezhetnek, amíg a szellemi kapcsolat a szemlélő és a szemlélt között fennáll. Ennek ellenére minden viszonylagos rendszer-középpont és minden relatív igazság-középpont kapunyitás a föltétlen igazságra és az örök rendszerre. Átvezető valóság minden középpont. Ha nem így volna, akkor egyetlen ember sem érthetné meg a másikat, mert akárcsak az őrültek, mindenki bezárulna a saját privát igazságértésébe és világlátásba.

III.

A föltétlen igazság és az örök rendszer pusztán csak betekintést enged magába a középponton keresztül. Átlépésével sem nyilvánítja ki magát. A föltétlen igazság ebben a világban nem is hangozhat el. A világ végét jelentené a kimondása.

Éppen ezért senki sem hirdetheti magáról azt, hogy tanítása az abszolút igazságot fejezi ki. A tanító és tanítás csak annyira lehet képes, hogy elvezessen a föltétlenhez.

IV.

A tér létrejövetele, amit a vallás teremtésnek, a tudomány (mai állása) pedig ősrobbanásnak nevez, a valós időnek, a jelennek az a rendalkotó megnyilatkozása, amelyben a föltétlen a középponton át a viszonylagosba lép. A viszonylagosban a föltétlen űrként jelenül meg. A középpontot átlépve a térközökben foglal helyet: ott, ahol mi az űrt érzékeljük, és a semmit gondoljuk el. Ennek a mindent betöltő űrnek köszönhetően beszélhetünk egymással, ennek a mindenütt jelenlévő térköznek köszönhetően alkothatunk közösséget, ennek a mindent megalapozó semminek köszönhetően lehet bármi is. Ennek köszönhetően lehet valami a valami és valaki a valaki.

Egy ember sem érthetné meg a másik ember gondolatát, ha a föltétlen nem töltené be a gondolatok közötti űrt.

V.

A föltétlen lehetővé teszi a gondolkodást, de nem formálja azt. Ezt az emberre bízza. S bár ugyanazt a gondolkodói és gondolatközlési lehetőséget nyújtja az embereknek, azok mégis csak nagy nehézségek árán képesek párbeszédet folytatni egymással. Ennek az az oka, hogy más középpontból kiindulva értelmezi a valóságot minden egyes gondolkodói egyén és minden egyes gondolkodói közösség.

Csak akkor tudunk és van jogunk egy gondolkodói rendszert értelmezni, ha (legalább pillanatnyilag) osztozunk a kiindulási alapjában. A következő példán mutathatjuk be ezt. Ha két a másik nyelvét nem beszélő ember találkozik, nem érthetik meg egymást, mert nem sajátították el az idegen nyelvi rendszert. Ebben a helyzetben, ha értekezni szeretnének, akkor egy ősibb, az állatvilágból örökölt ösztönös, nem konvencionális közlésformához, a gesztusok nyelvéhez kell folyamodniuk, amelynek a bizonyosságát, az érzelmek ösztönösen adódó, jelszerű testi kivetülését mindketten ismerhetik.

Hasonló a helyzet az eltérő gondolkodói rendszerekkel is. A párbeszéd egyedül az azonos kiindulási alapot valló gondolkodók között jöhet létre. Ez a vitatkozás művészetének az alaptétele. A kiindulási alapot tagadó álláspont ugyanis már a rendszeren kívül véghezvitt eszmecsere, vagyis nem párbeszéd, hanem két szembenálló gondolkodói rendszer szóbeli csatája. Mint ilyen érdemileg nem dönt el semmit, csupán tételes oppozíciókat állít föl; az ellenséges tábor egyes nézeteit vagy minden egyes állítását a sajátjával ellenpontozza.

A vitatkozásnak ez a módja valójában apológia. Maga a filozófia mint a vitatkozás művészete mindkét módszert magában foglalhatja: a személyes elkötelezettség szerint lehet apológia (az alapigazságok védelmezése és kifejtése az ellentétes gondolkodói rendszerekkel szemben), a tudásszerzés puszta szenvedélyeként pedig dialógus (az érvek és az ellenérvek szembeállítása egy bizonyos gondolkodói rendszeren belül).

VI.

A profán és a szakrális megkülönböztetésének a viszonylatában a világban lévő, de a világtól elkülönülő helyett szentnek nevezzük. A szent mindig a középpontban van, s az igazi középpont mindig szent hely.

Az otthont például azért érezzük szent helynek, mert életünk középpontja. Az otthonból indulunk ki, és az otthonba térünk vissza.

Szentnek érezhetjük azt is, amit lényünk középpontjában, a szívünkben hordozunk. A család vagy a haza – ezek a lényegében világi valóságok – ezért lehetnek szent tartalommá. Ha a csalódás vagy valami más indítóok kiveti azokat a szívünkből, a középpontból, akkor rögtön a szentségüket vesztik számunkra.

Ezek a tartalmak nem önmaguknál fogva szentek, hanem azért, mert a középpontban, a szívünkben őrizzük azokat.

VII.

Építészetfilozófiailag a főtér a város középpontját jelenti. Egy központi, élő magot, amelyből mint a vérerek futnak szét az utcák.

A tér ugyanazt a rendező szerepet tölti be, mint amit az idő. Ezt érdemes szem előtt tartani a településrendezésben is. A város (fő)tere a város (jelen)ideje: a település jelenvalósága a térben és az időben. Ezért illik hozzá annyira a toronyóra. S ezért ékesítik szobrok, melyek a városlakók emlékezetében, a múlt időben őrzött alakokat, az adott hely és az adott hatalom éppen aktuális vagy örökké aktuális hőseit ábrázolják. Az emlékképek kövületei, a megállított idő, vagyis az abszolutizált idő polgárokban továbbélő szoboralakjai, mint idő az időhöz, rendelődnek a városterekhez. De a templom is a főtéren épül föl. És a városháza is.

A szoborban az őskép, a megállított, abszolutizált idő köszön vissza ránk. A kőkolosszus azt az illúziót kelti, hogy örökké lett, vagyis a föltétlenbe nyúlt át az a tartalom, amit jelképezni hivatott. Ez az oka annak, hogy a csoportérdekeket megtestesítő hatalmak szobrokat emelnek és szobrokat döntenek. Az új szobrok emelésével a maguk hatalmát érzik örökre biztosítottnak, míg a régi hatalom emlékeinek a lerombolásával annak mindörökké való eltüntetését remélik.

A régi időkben a templom volt a város legmagasabb épülete, a városházánál is magasabb. Ez ma is így volna rendjén. Nem azért kellene a templomnak fölébe emelkednie a városházának, mert a világi hatalomnak alá kellene rendelődnie a vallási hatalomnak, az államnak az egyháznak. Amiatt kellene a település legkiemelkedőbb épületének lennie, mert a templom (valamikor) a szentség helye (volt), az a térközéppont, ahol a véges ajtót nyit(ott) a végtelenre.

A mai templom már nem biztos, hogy a szentség helye, és talán már a szív sem az, bármennyire is vallásosnak mutatja vagy hiszi magát a jelenkor némely embere. Oly korban éltünk mi ezen a földön, amikor a rációra esküdő ember elveszítette tudata középpontját, a szívét. E korban a hit az istentagadók mellé szegődött akkor, amikor a kétely tartósan befészkelte magát a hívek lelkébe. A kételyt a szívet megérintő értelem szülte. Szükségszerű, továbbmutató lépés volt ez. Most előttünk a lehetőség: ismét egy új korba léphetünk. Ha a kételyből új, megerősödött hit születik, akkor a szív is újból átvezető középponttá válhat, mi pedig közelebb kerülhetünk a középponthoz. Közelebb, mint valaha.

Ennek van egy előfeltétele: a kufárokat ismét ki kell űznie a szent helyről a szentség birtokosának.

A szentség birtokosa – hogy tévedés ne essék – nem a fölszentelt pap. A szentséget csak ketten birtokolhatják: erről az oldalról a hit és a tudás, arról az oldalról pedig az odafordulás és az ismerés.