Maradjunk „szabadok, kedvesek...”

– A legelső regényemet tinédzserként írtam, és azóta is – kisebb-nagyobb megszakításokkal – írtam. Némelyik regénykéziratomat félbehagytam, mások a fiókban porosodnak. Ma már nem bánom, hogy ezek a kezdeti próbálkozások végül nem kerültek a nyilvánosság elé: ezeken tanulgattam a „történetmesélést”. Az újságírást egy könyvkiadó szerkesztője javasolta, és később iskolapadban és a gyakorlatban tanultam a szakmát. A Bangkok, tranzitot már akkor írtam, amikor évek óta a Nők Lapja újságírójaként dolgoztam (és dolgozom ma is) – kikapcsolódásként, szórakozásból, elsősorban magamnak, másodsorban a szeretteimnek és a barátaimnak írtam ezt a regényt. Amikor a történet formálódott, még nem gondoltam, hogy majd el is küldöm egy kiadónak. Végül egyik kedves kollégám és jó barátom, R. Kövér Balázs nyomta meg a „küldés” gombot, és indította el a kéziratot az Ulpius-ház Kiadóba. Nem ismerték a nevemet, nem tudták, ki vagyok, de elolvasták, és láttak benne fantáziát. Így indult el a regényírói pályafutásom. Még meg sem jelent a könyv, de a kiadó vezetője már hívott, és kérdezte: ugye, írod már a következőt? Ez nagyon nagy erőt adott, és utána az is, hogy az olvasók mekkora szeretettel és kíváncsisággal fogadták a Bangkokot, és várták a következőt.

n A Bangkok, tranzitot követő könyveit is falták az olvasók. Hogyan találja ki a karaktereit? Hogyan születnek ezek az izgalmas történetek? Csupán fantázia vagy személyes élmény is?

– Csak a kiinduló helyzetet és a kezdetkor megjelenő karaktert találom ki valamelyest, és utána a történet szinte magát írja, újabb szereplők „érkeznek”, és izgalommal figyelem, ahogyan kialakul a jellemük, és ahogyan maga a történet is alakulni kezd – sokszor olyan irányban halad, amit korábban biztosan nem képzeltem volna. Ilyenkor abszolút fantáziavilágban élek, és hagyom, hogy ez a világ magával ragadjon, beszippantson. A személyes élmény elsősorban ott jelenik meg, hogy minden helyszínen jártam, amelyről írok, és a regényírás közben újra megelevenednek előttem ezek a helyszínek, szinte érzem az illatokat, látom a színeket, érzem az ott megismert ízeket…

A mai világ női és talán a férfiak egy része is szívesen néz, olvas Született feleségeket, Szex és New Yorkot. Mivel magyarázza, hogy szívesen éljük bele magunkat a szingli, az elvált, a 35-40 évesen is pasizó, fiatalos, munkájuk terén sikeres nők életébe?

– Azt gondolom, sosem írtam „szingliregényt”, magát a szingli szót sem használom. Inkább azt mondanám, sokan – ideiglenesen – egyedülállóak, és az a jó, ha ilyenkor nem menekülnek az önsajnálatba, hanem hiszik és tudják, hogy meg fogják találni a párjukat, és addig is „építkeznek”, vagyis felépítik önmagukat, és megtalálják azokat az időtöltéseket, barátokat, akikkel jól érzik magukat. Egyébként a kérdésben említett nők nem fantáziaszülemények – szerintem –, hiszen az életben is nagyon sok ilyen nővel (és férfival) találkozhatunk. Szerencsére senkinek sem kell leírnia magát, ha elválik, vagy ha harminc-negyvenévesen kezd új kapcsolatba/vállalkozásba, vagy szerez újabb diplomát, illetve akkor, ha ebben a korban találja meg igazán önmagát.

Eljött az az idő, amikor egyre többen ellentmondanának a kliséknek, elvárásoknak? Az asszonynak otthon a helye, főzzön, gyermeket neveljen...

– A nemi szerepek régóta nem feketék-fehérek, már évtizedek óta nagyon sok nőre nehezedik kemény teher, amikor egyaránt meg kell felelniük otthon és a munkahelyükön egyaránt. Már régóta nem működik az egykeresős családmodell, legalábbis csak nagyon kevés családfő tudja egyedül eltartani a családját. Emiatt persze a férfi-női szerepek is változtak, és változnak ma is: a nők (is) tanultabbak lettek, magasabbak az elvárásaik, s ez oda vezet, hogy a férfiaknak számos elvárásnak meg kell felelniük: legyenek erősek, nyújtsanak támaszt, legyenek érzelmesek, érzékenyek… nekik sem könnyű. Ám azt gondolom, ha mi nők nőiesek maradunk (József Attila szavaival: „szabadok, kedvesek…”), akkor a férfiak is egyre inkább meg tudnak felelni az elvárásainknak. Szerintem egyik nemnek sem könnyű ma, de ha az empátia a „fegyverünk”, ha megpróbálunk a társunk fejével is gondolkodni, akkor megkönnyíthetjük mindannyiunk helyzetét.

A modern világ és a ,,régimódi" családfelfogás összeegyeztethető?

– Igen, azt hiszem, de ehhez az szükséges, hogy a férfi és a nő az élet minden területén segítse és támogassa egymást. Ha ma nem tud elmenni a nő a gyerekekért az óvodába, akkor megoldja a férfi, és fordítva… A jó kapcsolat alapja, hogy nem mondom: „ez a te dolgod”, hanem kész vagyok a kompromisszumokra, mint ahogyan a társam is kész ezekre.

A fantáziavilág izgalmas. Izgalommal tölti el egy-egy történet megírása? Tényleg nem tudja a könyv írásának kezdetekor, hogy hogyan is végződik majd a történet?

– Rendkívül izgalmas a regényírás, legalábbis számomra biztosan. Nekem szörnyű lenne, ha előre tudnám, mi lesz majd a történet vége, mert akkor akár vázlatot is írhatnék, amelynek alapján „sterilen” levezényelném a történetet. Hát nem sokkal jobb, amikor írás közben bármi megtörténhet? Én ezt élvezem: nem tudom, melyik szereplőmmel mi történik majd, nem ismerem még a múltjukat, de a jövőjüket sem – mindezek előttem is csak lassan bontakoznak ki.

Nagyon izgalmasan megfilmesíthetőek lehetnének a könyvei. Szeretné filmen viszontlátni őket?

– Hogyne szeretném! Csak sajnos ebben nem én döntök, és nem értek a szponzorszerzéshez sem, pedig rendező lenne, aki megfilmesítené egyik-másik regényemet. Mindegy, előbb-utóbb, ha valamelyik könyvemnek ez az útja, a sorsa, akkor biztosan megtörténik… ha nem, akkor nem. Így is nagyon boldog vagyok, amiért ilyen sokan szeretik, amit írok, és várják az újabb könyveimet.

A szabadkai Városi Könyvtárban hónapok óta nem lehet bent találni a könyveit. Mindig valaki bújja. Mit tudhatunk a legújabb kötetről?

– A mexikói főhősnője Galántai Zsófi, aki látszólag boldog életet él: sikeres a pályáján, és a magánélete is jól alakul. Aztán kezdenek elromlani a dolgok (legalábbis a lelkében), és egy őrült éjszaka után mindent felrúg, amit korábban kialakított, és kilép a „jól működő” életéből. Elindul a világba, keresi azt a mexikói férfit, aki mindent megváltoztatott benne, és közben keresi önmagát is… Egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorja magát, és lassan mindent elveszít, ami korábban fontos volt számára, miközben megtalál valami újat, valami fontosat – önmagában. Nem árulom el a történet végét, de kiemelném a másik szálat is: Lucinda egy idősödő mexikói asszony, aki a Karib-tengernél, egy halászfaluban, maga köré „kerítést emelve” éli az életét – egyébként élhetne bárhol Kelet-Európában is –, és éppen csak vegetál. Hiszen már mindent elveszített, ami egykor értékes volt számára… Aztán a halászfaluba új vendégek érkeznek, akik az ő kis halvendéglőjébe járnak vacsorázni. Lucinda maga sem hiszi, hogy kinyílhat újra a világra… De az ő sorsáról sem mesélek többet, mert akkor sokat elárulnék a történetből. Inkább azt mondom, hogy nem csupán női sorsok regénye A mexikói, hiszen a benne szereplő férfiak is fontos szerepet játszanak benne.