Ha az ember tudná, hol fog elesni…

1. Fabio Capello (63) lehet az az ember, aki végre képes kihozni a legjobbat az angol csillagokból. Gazdag fociéletrajza meghozta neki a játékosok és a kellemetlen angol sajtó kellő megbecsülését. S mondott egy olyat, amit mindenki lehozott: „Nem sírok soha azért, amim nincs. Mindig pozitív maradok. Meggyőződésem, hogy jól fogunk szerepelni!”

2. Vicente del Bosque (59) sikerei a Reallal jól ismertek. A válogatottal a selejtezőben tíz meccset nyert zsinórban. Érdekes, amit mond: „Az elmúlt évek sikerei nem jelentenek semmit, nem vehetjük könnyedén ellenfeleinket.”

3. Joachim Löw (50) Klinsmann segédje volt az előző vb-n, tehát jól ismeri a játékosokat. Azt állítják róla, hogy zseniális taktikai érzéke van. Továbbá sikerült neki a német labdarúgás sztereotipikus mivoltát (az „unalmas hatékonyságot” szépség nélkül) levetkőztetni, és ma a német válogatott stílusos, élvezetes játékot mutat a szurkolók nagy örömére. „Azok, akik azt mondják, hogy könnyű csoportban vagyunk, nagyon melléfognak. Szerbia hihetetlen magas színvonalon képes játszani. Ghána játékosai fizikumban jobbak nálunk, gyorsak, erősek. Az ausztrálok pedig nem félnek senkitől…”

4. Marcello Lippi (62) védeni jött a vb-címet! Meggyőződése, hogy a csapatszellem és a gárda egységessége a legfontosabb. Íme, hogy látta a „jövőt”: „Az olasz csapat klasszisokból tevődik össze, kezdve a világ legjobb kapusával, Buffonnal, egészen a balszélsőig!”

5. Diego Maradona (49). Ha azt mondanánk, hogy „nincs mindig otthon”, nem volnánk messze az igazságtól, de ez nem jelenti, hogy a játék egyik minden idők legjobbja – tele ellentmondással, szenvedéllyel, spontán megnyilvánulással a jó és a rossz láttán – nem lehet sikeres… Egy azonban holtbiztos, amíg ő itt van, senki sem fog unatkozni! „Egész életemben robotoltam ezért. Azok, akik azt mondják, nem érdemeltem meg, hogy minden nagyon könnyen hullt az ölembe, megcsókolhatják a hátsó felemet.” (Ezt ő másként mondta, de mi közéleti napilap vagyunk, nemde?) Legyen még itt elmondva, hogy a FIFA kizárta a vb-sorsolásról, mert az újságíróknak azt mondta, amit Šešelj vajda a hágai bíráknak.

Ezt várták, de más lett

Ezt várták, a fentit, ott lent, a kenguruk országában, s nekem nagyon jól jött, mert minden, amit lehoztak, szinte szerves része annak, amit én fogok mondani, vagyis már mondtam a minap, amikor a legjobbakról zengedeztem. Még mielőtt elkezdeném a rangsorolást, íme egy-két magyarázat a választásaimhoz. Elsősorban az, hogy a nálam utolsó Észak-Korea nem azt jelenti, hogy az első számú rossz. Ó, nem! Továbbá, megengedem magamnak, hogy párosával „küldjem haza” az edzőket, hogy ne unatkozzanak, és legyen kinek a vállán kisírni magukat. Tehát:

A legrosszabbak, a legsikertelenebbek, a legkiábrándítóbbak… a nagyvalagrend kiérdemlői!

1. Lippi és Domenech

2. Dunga és Maradona

3. Capello és Queiro

Lippit annak ellenére, hogy az aranytrófeát szinte harc nélkül engedte át a spanyoloknak, legalább volt olyan sportszerű, hogy minden felelősséget magára vállalt és nyomban lemondott. Domenechnek erre nem volt alkalma, mert mindenkivel hadilábon állt, játékosokkal, vezetőkkel, a sajtóval, az éggel és a földdel. Nem kellett lemondania, róla mondott le a világ. Talán azt is mondhatnám, hogy nagyon későn, de ezért a francia szövetség a ludas, mert már évek óta a játékosok legnagyobb része szinte átmegy az utca másik oldalára, ha látja szövetségi kapitányát szembejönni. A franciák, a múlt világbajnokság döntősei egy rossz másodosztályú klubcsapatra hasonlítottak, pedig telis-tele voltak nagy klubokban játszó sztárokkal.

Dél-Amerika legjobbjai nem játszhattak még a bronzéremért sem! Ha ez nem a legnagyobb meglepetése ennek a vb-nek, akkor én nem tudom, hogy mi a meglepetés. Talán csak az lett volna, ha a döntőben Dél-Afrika és Nigéria találkozik, vagy Szerbia Szlovéniával. Nos, ugye ez nem történt meg! Mondjam, hogy a legszebb öröm a káröröm? Ó, nem, nem fogom mondani, mert nincs miért: bejött a ziccer, mégpedig duplán.

Dunga német gépet akart csinálni a költői beállítottságú gárdából. Ha lett volna egy kis esze, eljött volna egy-két hétre Németországba, hogy megnézze, mint is tesznek most a „gépészek”. Meglepődött volna és valószínűleg „visszatért volna a jövőbe”! Biztos vagyok abban, hogy a következő kapitány meglehetősen nagy tisztogatást végez a játékosgárdában. Ezt a kiábrándulást azonban át kell vészelni, amiért majd egy fél tucat nagy név el fog tűnni a listáról.

Argentínának csak egyetlen lehetősége van arra, hogy a szívszélhűdésből valahogy felgyógyuljon: feledjék el, hogy volt valaha is egy Maradona. Nem a játékos, hanem a szövetségi kapitány. Mert ha ezt nem teszik, még tovább folyik a Šešelj-féle szókimondás, lehet, hogy Messi támadóhátvédet játszik, hogy az isteni Diego lófarokfrizurát mutat be a következő dél-amerikai bajnokságban, lehet, hogy olyan kövér lesz, hogy csakugyan nem lesznek elég hosszúak karjai, hogy keresztbe tegye őket a mellén… Uraim, ezek megoldhatatlan problémák és ezeken kívül ugyebár futballozni is kell.

Capello nekem egy talány. Ragyogóan vezette az angolokat a selejtezőkben, s hirtelen a legnagyobb nemzetközi megmérettetésében „dadogni kezdett”?! Mindent el tudtam volna képzelni vele kapcsolatban, de ezt nem. Igaz, az a Green (magyarra fordítva Zöld) feketébe csavarta, s Ghána helyett a németekkel került szembe, akkor pedig kaptak egy olyan fociórát, melyről még nagyon sokáig fog álmodni. Mondhatja, hogy Greenen kívül Rooney a legnagyobb kiábrándulása, és hogy nem tudott mit csinálni Európa két kiváló középpályásával, Lamparddal és Gerrardal, akik közül egyiknek „csak” egy „szélsőféleség” juthatott, így vagy az egyik, vagy a másik durcáskodott. De Mr. vagy Signor Capello! Ön azért kapta azt a hat-hét millió eurót, hogy döntsön a csapat, az angol labdarúgó-szurkolók hada érdekében. Nem kifogás az, hogy van két egyformán jó támadó középpályás, s kár volna valamelyiket kihagyni! Erre egy játékossal kevesebbel játszott csapata!

Queiro, a portugál szakember is levitézlett, mert nem jutott tovább csapatával, mint a nyolcaddöntő. Igaz, van egy jó kifogása, hiszen a későbbi bajnoktól kapott ki 1:0-ra. Azzal a sok nemzetközi színvonalú játékossal azonban többre kellett volna vinni, mert hát a két gól nélküli meccs Brazília és Elefántcsontpart ellenében és a 7:0 Észak-Korea ellen bizony azt hozta, hogy nem Chilével játszottak, hanem a spanyolokkal. Érdekes, hogy C.Ronaldo, akire majd mindent épített az edző, csak egy furcsa gólt lőtt a négy meccsen, tehát az, hogy tavaly a világ legjobbja volt, és az, hogy az idén a Realban majd három tucatszor talált a hálóba, ott lent, Dél-Afrikában nem jelentett semmit. Így ő is és a kapitánya is komoly fejfájással hagyták el a fekete kontinens legdélibb államát.