Kell egy csapat…

Nem tudom pontosan, hogy az 1998-as világbajnokság vagy a 2000-es Európa-bajnokság volt az, amikor fiatalokhoz illő elánnal kiírtam a Magyar Szó sportoldalán, a labdarúgóírásokban megjelenő hibákat. Nem értettem, hogy az újságírók miért nem azt írják, ami történt, amit én láttam! Talán nem nézték a meccset? Vagy nem tudják, melyik a kapu jobb és melyik a bal oldala? Aztán, mikor 2003-ban a sportrovat dolgozója lettem, láttam, hogy erről szó sincs: Varga Tibor nem szalasztott el semmilyen mérkőzést sem, mindent megnézett, elemzett és felírta a kis papírjára, aztán pedig a számítógépbe. És néha, ugyanúgy, mint minden ember, aki valamit csinál: tévedett. Ahogy Kókai Péter mondta egyszer, amikor valaki érthetetlenül állt az ajtóban, egy napvilágot látott hiba miatt: „Egyvalamit ígérhetünk: hibák voltak, vannak és lesznek is.”

S így volt ez a mostani világbajnokságon is. Nem hittünk a szemünknek, mikor észrevettük, hogy az angol meg az amerikai név mellett is az algériai csapat logója van. Hisz tegnap hárman is megnéztük! Sajnos rosszul, vagy nem elég jól. Aztán öt nappal később három dél-afrikai logó látott napvilágot. Furcsán néztünk a tördelőre, aki azonban megmagyarázta, hogy azért tette oda, mert az állt a cikkben, hogy: DÉL-AFRIKA. De hogyan, hiszen egy Spanyolország–Honduras meccsről volt szó! De a tördelő nyert: a felcímben ott volt, hogy DÉL-AFRIKA. Utána pedig ő nézett ránk értetlenkedve: de miért írtuk oda, mit keres az ott? A válasz rövid volt: ott zajlik a világbajnokság… Ebből is kiderül, nem mindenki szereti és követi a focit. Mindenkinél előfordul a hiba, másik lapban is: a vb alatt találkoztunk 10 és 12 tagú kezdőcsapattal is, rossz programajánlóval (Szerbia–Ghána 16 óra helyett 20.30), sőt még olyan is volt, hogy a „Gerrard igrač Liverpula iz Mančestera” (Gerrard, a manchesteri Liverpool játékosa)…

A hogyan legyünk sikeresek és gazdagok címet viselő kézikönyvekben majdnem minden első pont alatt ez olvasható: alakítsd ki a csapatod, vedd magad körbe megbízható emberekkel. Ez a XIX. világbajnokság előtt megtörtént, kialakult a csapat: Bálint Tibor (tördelő, 30), ifj.Fodor István (a Magyar Szó külmunkatársa, 27), Mucsi Katalin (lektor, 28), Török Arnold (újságíró, 28), Tőke János (szerkesztő, 30). Átlagéletkor: 28,6. Abban biztos vagyok, hogy a Magyar Szó fennállása során ilyen fiatal csapat még soha nem követett végig egy harminc napon át tartó világbajnokságot. Azt nem mondom, hogy a csapat legfontosabb tagja, a Dél-Afrikába Ausztrálián keresztül elutazott, 78 éves Árok Ferenc javított volna az átlagéletkoron, de az ő írásai meghatározóak voltak az elmúlt egy hónapban, ugyanis a zentai piacon, az újvidéki szerkesztőségben, a szabadkai korzón az emberek hol bírálták, hol dicsérték a dél-afrikai karosszékben megírt cikkeket, ami azt jelenti: mindenki elolvasta! Még tegnap is, elalvás előtt ugyanaz a gondolat foglalkoztatott: két évvel a 80. születésnapja előtt egy ember fogja magát, és bevállal egy Belgrád–London–Szingapúr–Sidney–Perth–Johannesburg repülőutat, és amikor csak teheti, szalad a hotel számítógépéhez, s küldi a Magyar Szónak a jelentését, az élménybeszámolóját! Megsüvegelendő teljesítmény, az biztos!

Volt még egy „kisegítő személyünk”, Kubát János, aki mindennap reggel kilenc órára az összes szerbiai újságot átolvasta, s közölte, mit érdekes lefordítanunk, melyik az a cikk, amit még véletlenül se olvassunk el, melyikből lehet okos gondolatokat átültetni… Elnézést, hogy őt nem sorolom a csapatba, de 80 évével olyannyira „tönkretenné” az átlagéletkort és a cikk irányvonalát, hogy azt leírni, de még elmondani sem lehet! A kis csapat szekerét nap mint nap Laták István, Csordás Árpád, Tóth Tibor és néhány tudósító is tolta, hiszen ők igyekeztek kielégíteni a labdarúgást egyáltalán nem kedvelők igényeit, s készítették el azt az oldalt, ami az egyéb sporthíreket tartalmazta.

A csapat három tagja (ifi, tar, tj) pedig először próbálta meg elkényeztetni a lap internetes olvasóit azzal, hogy nem másnap délután került fel a mérkőzésről szóló beszámoló a magyarszo.com honlapra, hanem a találkozó után azonnal, képekkel és videókkal „megfűszerezve”. Nem kérte tőlünk senki, sőt nem is mondta, hogy ezért majd valamiféle jutalom üti bárkinek is a markát. A 21. században azonban nem lehet azt megtenni, hogy az 22.30-kor véget ért Uruguay–Franciaország találkozó leírását valaki másnap délután 5 órakor töltse fel a weboldalra. Persze az esti és a délutáni mérkőzésekről szóló tudósítások sokszor lektorálatlanul kerültek fel, s utána, amikor valakinek volt ideje, akkor pofozgatta a szövege(ke)t.

Még a döntő előtt arra kértem a csapat tagjait, hogy röviden írják le a saját, szubjektív véleményüket, meglátásukat a vb-vel kapcsolatban. Egyedül a tördelő talált kibúvót, így vele egy képzelt riport készült.

• Szereted a focit?

– Nem.

• Nézted a meccseket?

– Kényszerből, mert bent kellett ülnöm a szerkesztőségben.

• Örülsz, hogy vége a vb-nek?

– El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok.

• Várod a két év múlva esedékes Európa-bajnokságot?

– Egyáltalán nem. Remélem, addigra világvége lesz, és elmarad az Eb.

• Ennyi?

– Talán még azt hozzátenném, hogy az egész vb-ben egy nap volt jó: amikor az újság a címoldalon közölte a paraguayi Larissa Riquelme képét!

Megörökíttetett a vuvuzela

Ifj. Fodor István:

– Sokat gondolkodtam, hogy vajon az én elvárásaim voltak-e eltúlzottak a világbajnoksággal kapcsolatban, vagy pedig tényleg lehetett volna (jóval) színvonalasabb is a világ legrangosabb labdarúgótornája… Mivel nem sikerült rájönnöm, meddő töprengés helyett – nem törődve a meglehetősen nagy számú gyenge mérkőzéssel, s minden idők egyik legpocsékabb gólátlagával – inkább „elővettem” optimista énemet, és „csak a szépre emlékezve” mazsolázgattam az elmúlt egy hónap eseményeiből – mi lesz az, amire talán még tíz-húsz év múlva is emlékezni fogunk…

A teljes mértékben szubjektív felsorolás első helyére minden kétséget kizáróan a német csapat látványos, kombinatív, szórakoztató játéka kívánkozik, mellyel lemosta a pályáról (többek közt) Maradona Argentínáját (is). Ugyancsak az „ez igen” kategóriához tartoznak Forlán tankönyvbe illő góljai, a szlovák–olasz meccs utolsó tíz perce, Heinze fejese, Németország új Müllerének játéka is, aki a vb során ötször lőtt kapura és mind az ötször gólt szerzett és persze Iniesta mindent eldöntő találata is.

Nem feltétlenül pozitív emlék, ám mindenképpen a tartósabbak közül való a címvédő csúfos, illetve a franciák még csúfosabb bukása, vagy éppen a (korábbi évek brazil csapataihoz képest) meglepően „katonás”, fegyelmezett focit játszó Brazília váratlan összeomlása a hollandok elleni negyeddöntőben. S akkor még nem esett szó a Jabulani(?) okozta potyagólokról, a szerb játékosok ostoba/balszerencsés kezezéseiről, az észak-koreaiak „felemelkedéséről” (tisztes vereség a braziloktól) és bukásáról (hatalmas pofon a portugáloktól)…

Marad egy csomó megválaszolatlan kérdés is (mi lett volna, ha a franciák időben kirúgják Domenechet, Elefántcsontpart nem csak az Észak-Korea elleni mérkőzésén kezd el „afrikai módra” játszani, a játékvezető megadja Lampard gólját a németek ellen, Tévez lesgólját érvénytelenítik Mexikó ellen stb.), melyeknek most már semmi értelmük. Előre kell tekintenünk, hiszen már csak 1431-et kell „aludni”, és kezdetét veszi a következő vb, immár Brazíliában…

Egy nő, aki minden cikket elolvasott!

Mucsi Katalin:

– Ha a világbajnokságról tudósító kollégák nem is olvasták el mindig egymás cikkeit, én biztosan nem hagytam ki egyet sem, ami a nyomtatott kiadásunkban megjelent – lektorként ez munkafeladatom volt… De milyen véleményt mondhat a vb-ről valaki, aki nőnemű, és ráadásul szinte semmilyen sportközvetítés nem érdekli?! Azaz… pontosítanom kell: eddig nem érdekelt, de bevallom, ez a sportesemény elérte, hogy végigszurkoljak néhány mérkőzést, ezért nálam nemcsak Spanyolország győzött, hanem maga a világbajnokság is. Így hát rövid idő után a férfiak nagy meglepetésére be tudtam kapcsolódni a focibeszélgetésekbe, és alig vártam, hogy a munkahelyre érve megtárgyaljam a kollégákkal: „Láttad, micsoda gólt lőtt Asamoah Gyan? Hú, hogy arcon rúgta Caceres a hollandot!” Csodáltam tudósítóinkat, akiknek még arra is volt erejük, hogy egy-egy nagyszerű címmel tegyék színesebbé írásaikat. (Szerintem a Halálcsoport – halálunalom, a Hondával gázoltak a japánok, illetve a Dánia vagy Japán – ez itt a kérdés címek érdemelnek dobogós helyezést.)

A „nagy válogatottak” jórészt csalódást okoztak, igazán sajnáltam például azokat a szurkolókat, akik az összekuporgatott kis pénzecskéjüket költötték el arra, hogy jegyet vásároljanak a Portugália–Brazília hiperszuperrangadóra… hogy aztán a két megagigaválogatott egy unalmas mérkőzésen kényelmes gól nélküli döntetlent „érjen el”. Nagyon szorítottam Ghánának, nemcsak azért, mert szerb edzőjük van, hanem mert 90 perc után is olyan aktívak voltak a pályán, mintha akkor kezdődött volna a meccs; és hasonló a véleményem az uruguayi válogatottról is.

Kissé fájlalom, hogy a Magyar Szó all star csapatát olyan férfiszemek állították össze, amelyek csak a futballerényekre figyeltek, és mellőzték a külcsínt. Az én szimpátia-válogatottamban mindenképpen Casillas, esetleg Kingson a kapus, Terry a hátvéd, Kaká, Sneijder és Fabregas a középpályás, a csatárposzton Villa, Forlán, Suárez, Asamoah Gyan és Santa Cruz zsúfolódnak, a meccs játékvezetője pedig természetesen Kassai Viktor.

Nem mellékes, hogy a világ – és így a vajdasági magyarság – egy új szót tanult: ez pedig a vuvuzela.

Az „igazi” győztesek: Uruguay és Németország