Az egyfontos borravaló

Ez a munka, ami gyakorlatilag kezdetben nem állt másból, mint a vendégek asztalain összegyülemlett üvegek és poharak összeszedéséből és azok elmosásából, nem igényelt komolyabb szakmai előképzést, annál inkább megfelelő hozzáállást, szervezettséget és szorgalmat. Ezekkel a fontos tulajdonságokkal mi rendelkeztünk. Ha még nyitottak is voltunk, akkor igazi örömként élhettük meg a tevékenységből fakadó napi, heti sajátosságokat, ami a nyelvtanulás és annak állandó használata szempontjából különösen fontosnak és hasznosnak bizonyult.

Az egyik délelőtt a főnök, miként nyitás előtt takarítottunk, s közben a reggelire valót a padlón összesöprögettük, amit előző nap a vendégek szétszórtak aprópénzként és vagy nem akartak annak keresésével foglalkozni, vagy észre sem vették, a bárpult mögé szólított és rendelt. Volt hat tétel, és amikor kiszolgáltam, megkérdezte, mennyit fizet? Én meg rávágtam, hogy hatvannyolc pennyt. Csak nézett rám, csóválta fejét, mint aki nem érti a dolgot, majd újabb kört rendelt. Ekkor már cifrázta. Mennyit fizet? Most nyolcvan három pennyt. Válaszoltam neki azonnal. Ekkor lehidalt.

Pontos volt a fizetendő összeg és sehogyan sem értette, honnan tudom én ezt? Nem akartam neki elárulni, hogy az összeadandó számokat én a saját anyanyelvemen is elvégezhetem, pillanatok alatt, fejben és a végösszeget kiköpöm angolul, hogy ő is értse, és ehhez nem kell közgazdasági egyetemet fejeznem, amit éppen nyűttem akkortájt, mert ez a furfang sokkal egyszerűbb, de csak csóválta tovább kerek barna fejét, majd megszólalt:

„Tizenegytől már a bárpult mögött dolgozol és kiszolgálsz! Majd én mosogatok, ha kell” –és mosolygott hozzá egy nagyot. Majd az öcsémmel is eljátszotta ugyan ezt a játékot, és akkor sem értette még, hogy a csodába tudja ez a két jugó srác ilyen pontosan a kért italok árát fejben így összeadni és angolul a végösszeget hibátlanul kimondani? Nem árultuk el neki soha a „titok” nyitját, talán még ma is ezen töri az eszét, ha él és emlékszik még ránk.

De a megszokott szép és jó életünknek ettől kezdve befellegzett. Délelőtt tizenegykor nyitott a bár és mi már nem sétálgathattunk szabadon a vendégek között, mint előtte, és főleg este hét után, bántuk ezt, amikor rendszerint munkavégzés közben szórakoztunk, udvarolgattunk a hatalmas tömegben. Egy életre a bárpult mögé lettünk szögezve, ahol bizony keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy a rengeteg vendég tisztességesen ki legyen szolgálva. Persze volt ennek előnye is. A borravaló. Ami hetente kitette hivatalos keresetünk dupláját. Mivel mi nem ittunk tömény alkoholos italokat, a szabály az volt, hogy a borravaló a miénk, nem a kasszáé. Aranyos kis angol mértékű korsókba gyűjtöttük az így kapott fémpénzt, majd záráskor leadván a kasszát, azt zsebre vághattuk.

Egyszer az egyik főnök megpróbálta eljátszani, hogy az így összegyűlt apró is a kasszáé, de öcsém nyomatékosan a tudtára adta, hogy nem. A vita hevében csak arra lettem figyelmes, hogy repül a korsó az apróval egyszerre a kasszába, majd néma csend. A végén a főnök belátta tévedését, és az utolsó fillérig visszaadta Öcsinek, a megérdemel borravalóját, és többé eszébe nem jutott azt elkobozni. Így múltak az eseménydús hetek, immár a bárpult mögött, ahol mi, ha tehettük, mindig bohóckodtunk, a vendégekkel viccelődtünk, de keményen dolgoztunk, a sörben tocsogva.

Péntek volt a heti váltások napja, a távozó vendégek számára az utolsó este. Na ilyenkor aztán még rátettek néhány lapáttal. Amennyit ezek ilyenkor meg tudtak inni, én még ma is sokszor elcsodálkozom. A bár este háromnegyed tizenegykor zárt, hogy tizenegyre minden vendég ki legyen szolgálva és mehet isten hírével, mert Angliában a hivatalos nyitvatartási idő évszázadok óta szent és sérthetetlen. A ritka kivételt képező éjszakai mulatók meg annyi adót fizettek, hogy abba jobb bele se gondolni. Kevésnek érhette meg, így nem is igen ugráltak a hosszabb nyitva tartás lehetősége után.

Az egyik ilyen péntek este, úgy fél tizenegy környékén, hatalmas sor áll előttem, meg az öcsém előtt is, amíg mi egymás mellett, úgy három méter távolságra dolgoztunk. Mondogattam is a vendégeknek, hogy a másik pultosnál előbb sorba kerülnek, de ők nem tágítottak. Majd kivárják a sorukat, de én szolgáljam ki őket. Mit tehettem ilyenkor? Mosolyogtam, és még gyorsabban pörögtek a kezek, a lábak. Ahogy így sürgölődök, az egyik vendég, egy idősebb angol bácsi kerül sorba, és én megkérdezem:

„Mit szeretne kérni?”

„Semmit, csak tegyem el ezt a pénzt, ezt nekem szánta.’ –válaszolja és a kezembe nyom egy papír egyfontost a királynő arcképével a pénzen. Nem értettem a helyzetet, hisz az embert nem ismertem. Tudtommal egész héten nem találkoztunk, nem szolgáltam neki egyetlen egyszer sem, semmilyen italt, így végképp tanácstalanul álltam a bárpult másik oldalán. Majd amikor rákérdeztem volna a váratlan eseményre csak ennyit mondott:

„Megérdemled. Egész héten figyeltelek, hogyan dolgozol. Megdolgoztál érte.” –és elindult a kijárati ajtó felé. Kezemben az egy fonttal csak néztem utána és még mindig nem értettem.

Az 1 font akkor a heti hivatalos keresetem 24-ed része volt, hatalmas összeg, borravalónak szinte felfoghatatlan. De az a ma is ismeretlen ember bizonyára sejtette, hogy tettével valami olyasmit cselekszik, aminek harminchat év múlva írásos emléke marad fenn, ha nem is az örökkévalóságig, akkor legalább addig, amíg én élek.