Gazdálkodás II.

Az aratás kiemelt gazdasági munka volt, a nagygazdák béreseket fogadtak, a kisgazdák családi körben oldották meg a feladatot. Az aratóbandák sokszor hajnali két órakor már indultak, előkészítették a szerszámokat, megélezték a kaszákat, a marokverő a harmatos búzából kötelet font.

Az Alföldön, így nálunk is a gabonát rendre vágták, a marokszedők a gyűjtést és a kévébe rakást kézzel, illetve görbe fával, kukával végezték. Tizennyolc bekötött kévét keresztbe raktak (a legalsó elnevezése tolvajkéve, a legfelsőé papkéve), majd ezeket a cséplés előtt behordták a gazdasági udvarra. A 19–20. század fordulóján még állati erővel, lóval nyomtattak, és kézi szelelőrostával tisztították a kinyert búzaszemet. Vidékünkön más tájakhoz mérten korán megjelentek a mezőgazdasági gépek, így a nehéz és hosszan tartó fizikai földmunkák jellege megváltozott. A gőzcséplőgépek (1852-ben Törökkanizsán, 1890-től Zentán), aratógépek (1920-as évektől), arató-kévekötő gépek (az első 1895-ben Barsi Péter tulajdona) mellett a gőzmalmok őrölték a búzát. A gőzmalom elterjedése előtt száraz- ill. vízimalomba hordták a gabonát. A szélmolnárok fontos szerszáma volt a virgulya, mely az őrlőkövek pontos beállítására szolgált. A véka a mérés elengedhetetlen kelléke, csapófával simították le, így érték el az egyenlő mennyiséget. A zentai múzeumban megtalálhatók ezek a ma már nem használatos eszközök.

A búzatermesztés elterjedtségéről tanúskodik az is, hogy a Tisza szabályozása előtt készült zentai térképen 1887-ben még hat szélmalmot láthatunk, bár adataink szerint 1797-ben még tizennégy szél- és tizenhárom vízimalom működött.

A búza a népi táplálkozásban is fontos szerepet játszik, ezt jelképezik a hozzá fűződő népszokások. A bő termés ígéretében bízva a katolikusok április 25-én, Szent Márk napján szentelték a gabonát meghatározott szertartás szerint. Az aratás végén az utolsó kalászok kévéiből fonták az aratókoszorút, ezt a gazdának adományozták. Jellegzetes formája a Szent István-koronához hasonlít. Az aratóünnepek ma ismét virágoznak, aratóverseny és kenyérünnep alkalmával újra szokás koszorút készíteni (pl. a felsőhegyi aratóünnepen).

A gabonatermesztés mellett a századfordulón egyre nagyobb arányban szerepelnek a földművelésben az újvilági növények, így a kukorica, a dohány, a paprika és a burgonya. 1781-ben már Horgos és Martonos környékén gányókat, azaz dohánykertészeket találhatunk. 1900 körül kezdenek Horgoson paprikát termeszteni, majd az első világháború után az addig szegedi központtal működő terület önállósodik. A nehéz, fáradságos munka bizonyítékaiként szerepelnek a múzeumban a paprikatermesztés kézi eszközei: a kézi mozsár és a lábbal mozgatható paprikatörő kölyű (helyi elnevezéssel külü). A kapásnövény-kultúrák elterjedésével együtt új eszközállomány is meghonosodott, a kiállítási anyagban láthatók ültetőfák, sorhúzók, ekekapa, nyeső, a dohány palántálásához is használatos liklocsoló, dohánykapák, fűzőtűk és különböző kukák.

A gazdálkodáshoz fűződő néprajzi gyűjtemény bemutatása a zentai Városi Múzeum legutóbbi tárlatának múzeumi kalauza alapján készült, melyet Nagy Abonyi Ágnes állított össze.

Noha a gazdálkodó életmód néprajzi jellegű tárgyai egy kiállításon általában nem olyan látványosak, mint mondjuk egy faragott bútorokból álló szobabelső, de Zenta környékének, végeredményben egész Bácska és Bánát nagy részének éppoly erős kulturális jellemzőit viselik, mint az életmód más tárgyai, hisz elsősorban a gazdálkodás jelentett főfoglalkozást a népesség nagy hányada számára térségünkben. A haladó idővel járó változások e kultúrkör területén is megfigyelhetők, bár ez főleg a nagyobb gazdaságokban látható, a kisebb kertek, gyümölcsösök gazdái gyakran alkalmazzák ma is a hagyományos kézi eszközöket. (Folytatjuk)