Meghamisított halotti anyakönyvek

A szerb szabadcsapatok, fegyveres martalócok 1944. október 31-én szállták meg Adorjánt. Összeterelték a faluból a férfiakat a templom előtti térre, mindenféle névsor nélkül kiválogattak közülük mintegy ötven szerencsétlent, és estefelé a Tiszába ölték őket. A feltehetően rejtőzködő többi áldozatot november első napjaiban végezték ki. Az adorjáni áldozatok száma egyes források szerint 56 fő. Tömegsírról ebben a faluban nem tudnak az emberek, hiszen a megtorlások ártatlan áldozatait a folyó nyelte el.

Magyarkanizsán viszont nem csak egy tömegsír rejti a vérengzés áldozatait, hanem egy nagy és több kisebb tömegsír. Forró Lajos magyarkanizsai származású, jelenleg Szegeden élő történész a magyarkanizsai és a martonosi 1944-es megtorlásokról szóló Jelöletlen tömegsírok című könyv és film szerzője szerint a kisebb sírok helyét pontosan senki sem tudja.

– A könyvemben van felvétel a kanizsai (sajnos csak a nagy) tömegsírról. A kanizsai nagy sír a kemping végében van, a töltéstől a Tisza felé 20-30 méterre – közölte Forró Lajos.

Hivatalos adatok szerint „a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság 16 helybéli magyar polgár bűnösségét állapította meg az 1941-es magyar csapatok bevonulásával és az akkor történt gyilkosságokkal kapcsolatban. A bűnösök neve rákerült a háborús bűnösök jegyzékére”.

Amikor Kanizsát 1944. október 8-án „felszabadították” a szovjetek, azonnal megalakult a kizárólag szerbekből álló Népfelszabadító Bizottság. Ennek rögtönzött listái alapján kezdték összegyűjteni az embereket október végén és november elején. A szerencsétleneket nem egyszerre végezték ki, hanem állítólag három hullámban. A „letartóztatottakat” a városháza pincéjében kínozták és verték, a legtöbbjüket agyonverték. A tetemeket szekéren hordták éjszakánként a Szigetre, ahol napokig temetetlenül hevertek, mésszel leöntve. Később helybéli lakosokat kényszerítettek a tömegsírok megásására, akik közül sokat szintén lemészároltak, nehogy kiderüljenek az elhantolás részletei. Másokat a Tiszához hajtottak, egyik részüket a vízbe lőtték, a többieket pedig a folyó és a töltés közötti szakaszon lőtték le, földelték el.

A kanizsai áldozatok száma mintegy 300 főre tehető. Holott – az imént idéztük – 16 helybéli magyar „bűnösségét” állapították meg.

Oromhegyesen sem 1941 áprilisában, sem később nem történt semmilyen bántódása a szerb lakosságnak. Nem került fel egyetlen név sem a háborús bűnösök listájára. Az oromhegyesi áldozatok száma mégis 14. Nyughelyükről nincs adat.

Szabó Dénes tóthfalui plébánosról ellenben tudni lehet, hogy egy tóthfalui szerb család följelentette azzal a hamis váddal, hogy a rövid magyar uralom négy évében a leventéket misehallgatásra kötelezte. Ebből csak annyi volt igaz, hogy a templomba vezényelt leventékre felügyelt azért, hogy beszélgetésükkel ne zavarják az istentiszteletet.
Szabó Dénest a szerb partizánok november 5-én vagy 6-án elfogták, Magyarkanizsára vitték, és borzalmasan megkínozták. A válogatott kínzások részletes leírásától tekintsünk el, mert nem csak a gyengébb idegzetű olvasókat viselné meg. Egy szemtanú (akinek sikerült kiszabadulnia) később azt nyilatkozta, hogy a plébános úr annyit szenvedett, mint Krisztus a keresztfán.

A papok külön céltáblái voltak a kegyetlen mészárosoknak.

A Horgoson szolgálatot teljesítő, 84 éves Virág István plébánosnak sem kegyelmeztek. Feljegyzések szerint a Birkacsárda nevű vendéglőnél végezték ki hatvan hívével együtt. Előbb megásatták velük a saját sírjukat. A faluban akkoriban azt is beszélték, hogy Virág István kivégzésénél látomás történt: a plébános mögött felfénylett a kereszt, és a plébános alakja eltűnt a kereszt fényében – olvasható Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című tanulmányában. A kutató szerint a kivégzőket rövidesen utolérte balsorsuk. A kivégzés vezetője pár héttel később felakasztotta magát a kivégzés helye mellett levő erdőben, de a többi hóhér is különféle balesetekben vesztette életét. (Visszatérő motívum ez: a hiedelem szerint a martonosi és a tóthfalui plébános hóhéraira is lesújtott a végzet.)

Nagygyörgy Zoltán horgosi helytörténész, régiótörténész előbb a Birkacsárda, avagy közismertebb nevén a Horgosi csárda mögötti mezőre kalauzolt. A csárda mögött álló hatalmas fák árnyékában állva elmondta, hogy a kivégzettek itt vannak ugyan, de nem itt ölték meg őket, hanem az Ibolyásnál, illetve ahogyan a helybeliek ismerik a helyet: a Kűlaposnál.

A Kűlaposnál is megálltunk. A mező mélyedésében lőtték le a szerencsétlen elhurcolt embereket. (Tegyük azért hozzá, hogy nem csak tömegmészárlás volt Horgoson, hanem a faluban saját otthonukban is gyilkoltak férfiakat, nőket.) Itt, az Ibolyás alatt tufakő, kőkemény darázskő van a homok alatt, a hóhérok nem tudták mélyen elföldelni az áldozatokat, ezért a kutyák kezdték kikaparni őket. Akkor hordták el a tetemeket a csárda mögé, ami akkoriban még nem is csárda, hanem birkaistálló volt.

Egyelőre sem a csárdánál, sem a Kűlaposnál nem utal semmi arra, hogy mi történt ott azokban a gyászos időkben, ellenben a horgosi temetőben lévő emlékmű alatt kripta is épült, hogy befogadja majd a temetetlen holtakat. Az emlékmű 66 nevet őriz, 53 horgosi, 5 királyhalmi, 1 törökkanizsai és 7 környékbeli áldozat nevét. Még mindig nem tudni, mikor lelhetnek itt örök nyugalomra.

– Az a legfontosabb, hogy a hozzátartozók nyilváníttassák holttá a kivégzetteket. Csak akkor lehet őket nyilvántartani, akkor lehet követelni az államtól az exhumálásukat. Fel kell szólítani az utódokat, aki csak teheti, intézze el, hogy a bíróság holttá nyilvánítsa a kivégzett hozzátartozót, ehhez elegendő egy helytörténész tanúvallomása is, aki a kutatásival alá tudja támasztani a kérelmet – magyarázta Nagygyörgy Zoltán.

A martonosi Holló család tudta ezt, meg is tették a megfelelő lépéseket. Holló Ferenc elmondta, hogy holttá nyilváníttatták az édesapját, majd amikor megszületett a rehabilitációról szóló törvény, megindították az eljárást, két éve meg is volt az első tárgyalás, azóta nem történt semmi.

Martonoson Sárkány Imre kalauzolt, amikor a tömegsír után kutattam. Egy idős munkásuk mesélt neki sokat az 1944-es brutális kínzásokról, a mészárlásról. Vele és Holló Ferenccel vágtunk neki a töltés Tisza felöli oldalán lévő rengetegnek. Szúnyogfelhőben, embermagasságú csalánerdőben törtettünk a futóárkok irányába úttalan utakon, vadszederindában botladozva. Végül – nem sokkal a cél előtt – fel kellett adnunk. Áthatolhatatlanná vált az erdő.

– Innen körülbelül harmincméternyire van az a géppuskaállás, ahol lelőtték őket – mutatott a bozót sűrűjébe Holló Ferenc, aki négyéves volt akkor, amikor az édesapját kivégezték, de akkoriban tizenéves nővérétől később mindenről tudomást szerzett.

Forró Lajos leírása szerint: „Ahogy a kanizsai úton megyünk Martonos felé, a Csurgónál van egy töltés Martonos irányába. Kb. 200 méterre van egy kanyar a töltésben. A legenda szerint az egykori martonosi vezető, Supić Vlajko, talán a holtak iránti tiszteletből nem engedte rávezetni a töltést. Ezért van ott a kanyar. Nagyapám és a többi martonosi ott nyugszik. Ott egykor lövészárok húzódott. A lövészárok egyik bunkerébe lövöldözték bele az embereket”.

A már említett tanulmány szerint Werner Mihály martonosi plébánost és még 23 összefogdosott embert 1944 októberében a községházára vitték. A pincében hetekig kínozták őket, majd november 21-én éjjel elvitték a foglyokat, és a Csurgónál kiásott lövészárkoknál lemészárolták őket. Voltak olyanok is, akik nem haltak meg azonnal, őket élve temették el.

– Pedig a magyar időben itt nem vertek agyon egyetlenegy szerbet sem, nem vették el senki vagyonát. Forró Lajos filmje borzasztó, mégsem adja vissza azokat a borzalmakat, amelyeket a szerencsétleneknek el kellett szenvedniük a martonosi községháza pincéjében. Azután orosz katonai teherautóval kivitték őket a folyópartra a futóárkokhoz, az egyik géppuskaálláshoz, levetkőztették és lelőtték őket – mesélték beszélgetőtársaim.

Az egyik áldozat feleségnek a könyörgésére a határt járó csőszök felkutatták és megmutatták a tömegsírt.

– A martonosiak mind holttá nyilvánították a kivégzett hozzátartozóikat, pedig nem volt egyszerű, mert meg voltak hamisítva a halotti anyakönyvi kivonatok, mindegyiken más dátum szerepelt. A rehabilitáció mégis elakadt, mert ha elismerik a tényeket, akkor bebizonyosodik, hogy itt népirtás történt, nemzeti alapon, bírósági ítélet nélkül – mondta Holló Ferenc.

Sajnos egyre kevesebb olyan tanúja van már az 1944-es borzalmak időszakának, akik megmutathatnák, hol várnak az ártatlan áldozatok tetemei arra, hogy végre méltó nyughelyükre kerüljenek. Felkutatni még igen, de ne feledjük, exhumálni és újratemeti csak akkor lehet őket, ha a hozzátartozók holttá nyilváníttatják elvesztett szeretteiket.