Összmagyar melléfogá-sok(k)

A szüzsé:

• A korábbi szerb—magyar kurtoázia-kuplék és gáz-csárdás után egy közzé sem tett, nemzeti-sértődékeny szerb elnöki kabinet-sugallat megsérti a magyar elnököt – és Belgrád saját koalíciós partnerét, a VMSZ-t.
• A megsértett magyar elnök menti a menthetőt és a korábbi telefonos megerősítést közleményes gyengítésre hígítva szétválasztja a háromnapos látogatás munkatartalmát az ünnepléstől: az előbbit majd később, az utóbbit meg takarékon.
• Az immár kétszeresen sértett-sértődött házigazda – választóinak büszkeségére hivatkozva – érzelmi alaphangú közleményben visszautasítja a „kiszabott alamizsnát”: ahelyett, hogy a sértővel nézne szembe, a már amúgy is sértett felet sérti tovább maga is.
• A most már szintén kétszeresen megsértett magyar elnök közleményben sajnálkozik a VMSZ visszautasítása felett.
• Egy kívülről kibicelő kárpáti kvartett (Csáky—Kovács—Markó—Tőkés) sietve megtámogatja a kétszeresen megsértett magyar elnököt és ezzel elszigeteli, sőt (akarva-akaratlanul) kipellengérezi az üggyel ügyetlenül küszködő VMSZ-t.
• A VMSZ koalíciós partnerei hallgatólagosan támogatják Pásztorék döntését – de senki sem hajlandó nyilatkozni – mintha a nyilvánosságot mindez nem is érintené.

Pedig a melodráma egyetlen érdekelt közönsége és egyben tárgya a a vajdasági magyarság. Noha éppen az ő büszkeségére hivatkoztak, „őt magát” senki semmiről nem kérdezte. Kivéve utólag, a Magyar Szó világhálós szavazásán, ahol a válaszadók abszolút többsége szerda estig káros döntésnek tartotta a meghívás visszavonását. A vajdasági magyarság döbbenettel figyeli a „nagy magyarok” és „nagy szerbek” határtalanul kisded játékát – határokon kívül-belül, innen és túl.

Megkockáztatnám: az elmúlt húsz év legfölöslegesebb magyar—magyar—magyar viszályának vagyunk közönsége, sőt szenvedő alanya. A lavinát ugyan egy felháborító, de korántsem meglepő szerb érzékenység indította el, ám semmi szükség nem volt arra, hogy saját összmagyar érzékenységünk sok(k)szorosan bedőljön neki.

A sok-sok(k) közlemény mind-mind elmulasztotta megmagyarázni a melodráma valódi fabuláját: a tervezés menetét, az ide-odaegyeztetések érdemi tartalmát. Azt, hogy például miért nem akartuk a szerb elnököt is eleve bevonni a program egyik napjába (mint ahogy az az ősszel Romániában történt Sólyom és Basescu részvételével). Vagy ha mi őt akartuk, de ő nem akart minket, akkor meg azt, hogy miért nem volt ez elegendő intő jel, és miért nem tették idejében közzé

Ezért állunk itt befürödve mi, vajdasági magyarok: most aztán kapaszkodhatunk önmagunkba – Sólyom, Tadić, Pásztor, Csáky, Kovács, Markó és Tőkés helyett.

Ha én Tadić volnék, most elégedetten dörzsölném a tenyerem, miután meggyőződtem róla, hogy egy közzé sem tett kabinetközlemény is elég a magyar elnök elriasztásához és kénytelen-kelletlen koalíciós kollégám érzelmi döntésbe való kényszerítéséhez.

Ha én Sólyom volnék, soha többé nem mennék Vajdaságba, soha többé nem hívnám meg Tadićot Pestre – és a végtelenségig halogatnám Szerbia majdani EU-felvételi kérelmének jóváhagyását.

Ha én Csáky—Kovács—Markó—Tőkés volnék, soha nem szúrnám hátba szükségtelen közleménnyel (amit a hét közepéig ugyancsak egyik párt sem tett hozzáférhetővé saját honlapján) a hasonló sorban politizálni kényszerülő magyar kisebbségi sorstársaimat.

(De szerencse, hogy egyik sem vagyok, mert a politikában soha nem szabad azt mondani, hogy soha.)

És ha én Pásztor volnék... nos, ez a legnehezebb dió...

... de talán meghívás-visszavonás helyett megpróbálnám elmagyarázni saját embereimnek (és népemnek!), hogy noha mindenki cserbenhagyni látszik bennünket, akkor is megtaláljuk a módját, hogyan értessük meg Tadićtyal, Sólyommal, Csáky—Kovács—Markó—Tőkéssel, sőt saját magunkkal is, hogy büszkeségek, sértődések, opportunista gyorslépések és főleg közlemény-sokkok helyett miért lenne mégiscsak jobb, ha megpróbálnánk szót érteni.

Akármilyen nehéz – mert a másik út viszont teljességgel járhatatlan.

PunkTum.