Aki gondolkodásban, ténykedésben megelőzi korát és messze kimagaslik kortársai közül, kockáztatja, hogy életét meg nem értettség övezi. Semmelweis Ignác a gyermekágyi láz kórokozójának felismerésében 20 évvel előzte meg orvoskollégáit, s emiatt élete tragédiába torkollott. Ma már tisztában vagyunk nagyságával, hálával emlékezünk rá, géniuszként idézi a világ. A 2015. évet nemzetközi Semmelweis-emlékévvé nyilvánította az UNESCO Konferenciája.
150 évvel ezelőtt halt meg a Széchenyi miatt számunkra amúgy is rossz emlékezetű döblingi elmeintézetben a nagy magyar orvos-tudós, akinek neve mellé, ejtsék ki azt bárhol, „az anyák megmentője” cím tartozik. Az utóbbi 50 évben mind erőteljesebben terjed a Semmelweis-kultusz, anyaországunkban és a nemzetközi fórumokon egyaránt. Neve iskoláknak, egyetemeknek és kórházaknak ad méltóságot és tiszteletet, utcák, terek, szobrok emlékeztetik a turistákat a hányatott életű géniuszra. Szobra Chicagóban világunk tíz legnagyobb orvosa társaságában hirdeti az egyetemes orvostudomány sikerét.
Vitathatatlan, hogy ősei német földről telepedtek Magyarországra a 17. században, ugyanakkor vitathatatlan Semmelweis magyarsága is. Nem csupán ruházatával jelezte az elnyomás éveiben, állandó munkahelyének megválasztásával is hangsúlyt adott magyarságának. Bécs, Párizs és London egyetemein tanult akkoriban az orvosvilág. Természetes, hogy az anyanyelvi szinten németül beszélő Semmelweis a bécsi egyetemet választotta orvosi tanulmányai színhelyének. A bécsi egyetem kórházában segédorvosi rangot nyert, de szerződését két év elteltével nem újították fel, „izgága” természete miatt. Följegyezték, hogy a német főorvos, aki ideiglenesen alkalmazta, „die ungarische Csikóspeitsche hat wieder geknallt” (A magyar csikós ostora már megint pattog) szavakkal intette le, ha megkísérelt véleményt mondani. Ugyanakkor az 1920-as években, amikor híre ment igazának, az osztrák-német lapok arra hivatkoztak, hogy Semmelweis a németség sarja, Bécsben tanult, ott történt a nagy jelentőségű felfedezése. Semmelweis azonban minden írásos és szóbeli megnyilatkozásában állhatatosan magyarnak vallotta magát. „Sorsom úgy hozta magával – írja Semmelweis 1860. november 27-én a Magyar Tudományos Akadémiának –, hogy midőn a felfedezést az 1847. évben tettem, mint a bécsi szülészeti intézet segédorvosa, hazám határain kívül tartózkodtam. Így történt, hogy felfedezésem legelőször is a német szakközönségnek lőn bemutatva. Hazámba visszatértem után a magyar szakértő közönségnek is előadtam tapasztalataimat, s elméletemet a gyermekágyi láz körül az itt megjelenő Orvosi Hetilapban. Mialatt azonban tanom nálunk nem talált ellenzőre több rendbeli, részint megtámadásoknak, részint elferdítéseknek volt az kitéve Németországban.”
Megtalálni az okot és megelőzni a kórt
Korán szemet szúrt neki az anyák nagymérvű elhalálozása gyermekágyi lázban, mai elnevezéssel élve szepszisben (vérmérgezésben) az egyetemi kórházakban. Felfigyelt arra, hogy azokon az osztályokon, ahol az orvosok boncolást is végeztek, túl magas a szülő nők elhalálozása, elérte a botrányos 12–16%-ot is. Ahol viszont bábák dolgoztak, az elhalálozás nem volt szembetűnő, alig 1-1,5%-ot tett ki. 1847-ben meghalt orvos barátja, aki boncolás közben felsértette kezét. Barátjának boncjegyzőkönyvét összevetve a gyermekágyi lázban elhunytakéval meglepetésére teljes kóroki azonosságot talált. Ekkor született meg zseniális meglátása, hogy a gyermekágyi láz nem más, mint a vérmérgezés egyik formája, amit „a bomlott szerves anyag” idéz elő, és a boncolást is végző szülészorvosok terjesztenek. Tisztában volt azzal, hogy a szokványos kézmosás nem elegendő a fertőzés kivédésére, az orvosok ugyanis a boncteremből távozva szappannal lemosták kezüket. Az orvostudomány és Semmelweis számára ismeretlen volt a fertőző betegségek eredete, a baktériumok mikroszkopikus felfedezésére Pasteur munkája alapján az 1865. évben került sor. A gyermekágyi lázat akkoriban valami misztikus önálló kórképként, nem fertőző betegségként fogták fel, aminek eredete többrétű: kozmikus hatások, a föld kigőzölgése, a leányanyák bűntudata, félelem a szülési fájdalmaktól. Kivételes tehetség és bátorság kellett ahhoz, hogy ezt az évszázados tévhitet valaki megtörje, helyére tegye a betegség kórtanát azzal, hogy besorolja a fertőző betegségek közzé, azonosítsa a gyermekágyi lázat a vérmérgezés kórfolyamával, az orvosokat terhelje a fertőzés behurcolásával a szülőszobába, sőt olyan szert találjon, amivel megelőzhető a fertőzéses gyulladás. Semmelweis rájött, hogy a klórmeszes oldattal való erőteljes kézmosás körömkefével hatásosan eltávolítja a „bomló kóros anyagot”, és védelmet nyújt a szülő nőknek. Szorgalmazta emellett a fehérnemű és az ágynemű mindennapos cseréjét. Főnöke hosszas rábeszélés után engedélyezte a klórmeszes mosakodást a várandós nők vizsgálata előtt. A következő hónapokban, a gyermekágyi lázban elhalálozottak száma 1%-ra csökkent a korábbi kétjegyű számmal szemben. Mégis miután lejárt szerződése, elbocsátották, megszüntették a kényelmetlen kézmosást, Bécs nem fogadta be a reformátort. 1850-ben hazaköltözött Pestre, szülész-nőgyógyász professzori kinevezést kapott a pesti tudományegyetemen. A helyi ellenállásokat megtörve folytatta munkáját saját meggyőződése jegyében. Munkájának gyorsan meg is mutatkozott az eredménye: a gyermekágyi láz az osztályán csaknem megszűnt. Ekkor adta közre először magyar nyelven tanait az Orvosi Hetilapban, majd 500 oldalas tanulmányát német nyelven, gazdagon illusztrálva statisztikai adatokkal. Az akkori szokásoknak megfelelően elküldte minden számottevő egyetemre, de a visszhang Európából, az elismert orvosi nagyságoktól, Wirchoftól, Billrothtól és Listertől ironikus elutasítás volt. Könyvének olvasását nem engedélyezték, mivel közzétette a szülészeti klinikák magas elhalálozási statisztikáját a szülő nők soraiban. Semmelweis az elutasító magatartást nehezen viselte. Két kemény hangú „nyílt levelet” tett közzé a szülészet tanáraihoz címezve, közvetlenül megvádolva azokat az anyák elhalálozásában. „Te családapa – írja –, tudod-e, mit tesz az, szülészt vagy bábát hívatni a te nődhöz, akinek a szülésnél segédkezésre van szüksége? Az annyit tesz, mint nődet és meg nem született gyermekedet életveszélynek kitenni. Vásárolj nehány krajczárért chlormeszet, önts rá vizet és ne engedd meg, hogy a szülész vagy a bába nődet belsőleg megvizsgálja, mielőtt kezeit szemed láttára meg nem mosta.” Ez erős volt, gyakorlatilag akaratlan gyilkossági segédlettel gyanúsította a korabeli szülészorvosokat, akik nem követték tanítását. Nyugaton 1919-ig ki sem ejtették Semmelweis nevét.
A vég
Orvoskollégáinak önzése és hiúsága, amiből a rideg közöny és a gúnyos elutasítás származott, megviselte érzékeny idegeit. Lelki zavarodottsága állítólag oly fokra jutott, hogy sűrű dühkitörésekben nyilvánult meg. A dühkitörések jellemzően akkor vettek erőt rajta, amikor hírét vette egy-egy szülészeti kórházban tomboló gyermekágyi láz újabb és újabb járványszerű terjedésének. Felesége kérésére 1865-ben orvosi konzílium döntött sorsáról. Közölték vele, hogy fürdőkúrára utaznak, közben meglátogatják Bécsben bőrgyógyász barátjukat. Ehelyett a döblingi elmeintézetbe vitték, ahol ápolói tettlegességének esett áldozatul mindössze egy hónapos „kezelés” után. A boncolási jegyzőkönyv vérmérgezésre utal. Nem tudjuk pontosan, mekkora szerepet játszott a rosszindulatú elutasítás Semmelweis elmezavarában. Benedek István, az Aranyketrec írója a szifiliszes kór elmebántalmait tételezi fel nála, amit az egyik kismama vizsgálata alkalmával kapott. Mások ezt tagadják, sőt kétségbe vonják az elmezavart is, sorsából fakadó depresszióval magyarázva gyakori hangulatváltozásait. Az orvosokra, történészekre vár tényleges betegségének tisztázása, és az is, hogy volt-e esetleges szerepe „nyílt leveleinek” a kellemetlenül őszinte orvos „eltávolításában”. 47 éves korában hunyt el.
